Más lányok csak legyintettek: „nekem is fáj egy kicsit”, miközben én a mosdóban ülve próbáltam nem elájulni. A fájdalom görcsök formájában érkezett, végigsöpört a hasamon, a derekamon, néha a combomban is éreztem. A fájdalom rendszeresen olyan erős volt, hogy hánytam miatta. Volt, hogy nem tudtam felkelni az ágyból, és volt, hogy a fájdalomcsillapítók sem segítettek. Napokat maradtam ki az iskolából, mert járni sem tudtam.
Anyám azonban, noha együttérzéssel a hangjában, de mindig ugyanazt mondta: „Ez természetes. Nő vagy. A fájdalom a női lét velejárója. Ezt túl kell élni.” Akkor még nem értettem, miért mondja ezt ilyen természetességgel, és miért nem látja rajtam, hogy nem „csak” fáj, hanem elviselhetetlenül szenvedek. Később jöttem rá, hogy neki is ezt tanították. Ő is ilyen környezetben nőtt fel – ahol a női fájdalmat nem veszik komolyan, ahol a szenvedés az anyasággal, nőiséggel egy kalap alá van véve, mintha csak egy ár lenne, amit fizetnünk kell, amiért nőnek születtünk.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
