Anyám azt tanította, hogy a fájdalom a női lét velejárója – és ez kis híján az életembe került

Más lányok csak legyintettek: „nekem is fáj egy kicsit”, miközben én a mosdóban ülve próbáltam nem elájulni. A fájdalom görcsök formájában érkezett, végigsöpört a hasamon, a derekamon, néha a combomban is éreztem. A fájdalom rendszeresen olyan erős volt, hogy hánytam miatta. Volt, hogy nem tudtam felkelni az ágyból, és volt, hogy a fájdalomcsillapítók sem segítettek. Napokat maradtam ki az iskolából, mert járni sem tudtam.

Anyám azonban, noha együttérzéssel a hangjában, de mindig ugyanazt mondta: „Ez természetes. Nő vagy. A fájdalom a női lét velejárója. Ezt túl kell élni.” Akkor még nem értettem, miért mondja ezt ilyen természetességgel, és miért nem látja rajtam, hogy nem „csak” fáj, hanem elviselhetetlenül szenvedek. Később jöttem rá, hogy neki is ezt tanították. Ő is ilyen környezetben nőtt fel – ahol a női fájdalmat nem veszik komolyan, ahol a szenvedés az anyasággal, nőiséggel egy kalap alá van véve, mintha csak egy ár lenne, amit fizetnünk kell, amiért nőnek születtünk.

Huszonhét éves voltam, amikor egy sor véletlen miatt úgy alakult, hogy egy alaposabb kivizsgálásra mentem el, ahol nem csak a szokásos éves rákszűrést végezték el, hanem egy ultrahangos vizsgálatot is. Miközben a monitort nézte, az orvos egyszer csak felvonta a szemöldökét, és azt mondta: „Ezt eddig nem vette észre senki?”

Akkor derült ki, hogy egy, valószínűleg még a méhen belüli fejlődésem során bekerült a szervezetembe egy extra sejtecske – talán egy meginduló, de rögtön el is haló ikerterhesség hozadékaként. Ez a kis sejtecske aztán a bal petefészkemen kötött ki, ahol hatalmas ciszta nőtt belőle. Olyan nagy volt, hogy már elmozdította a környező szerveket is.

Az orvos szerint valószínűleg kamaszkorom óta nőtt, a menstruációm kezdetekor jelentkező hormonális változások indíthatták be a növekedését. A fájdalmak, amelyeket évekig természetesnek hittem, valójában ennek voltak a jelei. Ha ez nem derül ki időben, akár a termékenységembe, sőt az életembe is kerülhetett volna – csak a szerencsének köszönhetem, hogy még időben eltávolították a daganatot, és a petefészkem nagy részét is sikerült megmenteni.

A fájdalom nem normális

Szerencsére egyre több helyen kezdődött el végre egy nyíltabb párbeszéd a női fájdalomról. Orvosok, aktivisták, nők százai követelik, hogy a női panaszokat vegyék komolyan – például a napokban az Egyesült Államokban arra hívták fel az orvosok figyelmét, hogy vegyék komolyabban a nők fájdalmát, amikor spirált helyeznek fel nekik, és igenis fontolják meg, hogy a beavatkozást altatásban végzik. Itthon ezt sokszor helyi érzéstelenítés nélkül is megcsinálják, mert az orvosok szerint mindössze „kellemetlenségről” van szó, ami „kibírható”.

Ebből is látszik, hogy továbbra is egyfajta tűréskultúra uralkodik, amelyben a női test fájdalma nem hír, nem téma, és nem is ügy.

Itt az ideje kimondani: a nők nem hisztisek. Nem gyengék. Nem „túlérzékenyek”. És legfőképpen: nem kell semmit eltűrnünk csak azért, mert nőnek születtünk. A fájdalmat sem. Mert a fájdalom nem mindig „természetes”. Sok esetben jelzés, amit komolyan kellene venni.

Mert ha már kislányként azt tanuljuk meg, hogy „tűrni kell”, akkor felnőttként is ezt fogjuk tenni – még akkor is, ha az életünk múlhat rajta. Eljött az idő, hogy a nők merjenek segítséget kérni. Hogy elhiggyék: a testük működéséhez ők értenek a legjobban, és ha valami nem stimmel, akkor ezt jelezni nem felesleges „panaszkodás”, hanem figyelmeztetés.

Itt az idő, hogy az orvosok, a társadalom, a családtagjaink is megtanulják: a női fájdalmat komolyan kell venni. Mert egy elutasított panasz, egy legyintéssel elintézett görcs olykor egy életbe kerülhet. Én túlélem. Más talán nem.