Hogy is feledkezhettem meg azokról a barna szemekről, és a tekintetéről, amibe anno beleszerettem? Hirtelen úgy éreztem, mintha az idő visszafelé forogna, és ismét 2008-at írunk. A gyomromban megrebegtették szárnyaikat a kis pillangók, és komolyan azt hittem, hogy ez az egész ötletem az esetleges újrakezdésről még be is jöhet. De ahogy az lenni szokott, kicsit sokat képzeltem bele a helyzetbe…
Meséltem neki a fősuliról, a munkámról, Hópihéről és a sport iránt éledező szerelmemről – persze a listát inkább kihagytam a sztoriból, mert nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet lenne rögtön bedobni. Aztán ő is megosztotta velem, milyen klasszul érezte magát az egyetem alatt, amit sikerült három helyett négy és fél évvel később befejeznie, de a „semmirekellő vizsgabizottság” miatt nem tudott lediplomázni. Már ekkor felmerült bennem, hogy Márk tényleg rengeteget változott, de valószínűleg nem a jó irányba. Viszont nem akartam elsőre megítélni, hiszen mégiscsak ismerem őt, tudom, hogy az a régi srác valahol mélyen – nagyon, nagyon mélyen – ott bujkál benne. Úgyhogy megpróbáltam a nosztalgia irányába terelni a beszélgetést, majd végül köntörfalazás nélkül rákérdeztem, van-e most barátnője.
– Nekem? Ááá, dehogy, mióta szakítottunk, nem is volt hosszabb kapcsolatom. Inkább buliztam meg csajoztam. Volt jó pár kalandom, az igazat megvallva a felére már alig emlékszem, a névmemóriám meg egyébként is mindig rossz volt – nevetett a saját viccén. Olvass még a témában
– Ez… nahát, ez… igazán szuper. Akkor ezek szerint alaposan kibuliztad magad az évek alatt – gondoltam hátha így van, bár már egyre kevesebb kedvem volt ehhez az egész beszélgetéshez.
