Úgy tartják, hogy az első szerelem soha nem múlik el, de mindig véget ér. Na jó, valójában ezt Paulo Coelho mondta, de attól még a világon millió megtört szív ért egyet ezzel a kijelentéssel.
Hiszen az első szerelmek valamilyen különös oknál fogva mély nyomot hagynak bennünk. Mérföldkőnek számítanak. És bár a középiskolai kapcsolatom úgy 7 éve véget ért, még mindig vannak olyan mozzanatai, amikre tisztábban emlékszem, mint a két nappal ezelőtti programomra.
A kicsit bénázós randikra, egy mindent elsöprő csókra vagy az első alkalomra, amikor egy fiú besétált a szobámba – és kivételesen nem egy rokonom volt az. Fogadni mernék, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Elvégre a legelső kapcsolatunk alatt éljük az egyetlen olyan időszakot, amikor úgy vagyunk szerelmesek, hogy előtte még sosem törték össze a szívünket. És bár utána megismerkedhetünk jobb emberekkel, lehetünk sokkal boldogabbak, mégsem lesz még egy olyan, ahol sosem tapasztaltuk meg a szakítás fájdalmát.
Néhány napja kezdtem el ezeken gondolkodni, miután Hópihével, a legújabb barátommal megérkeztünk a családi házhoz. Talán mondanom sem kell, hogy szerelem volt első látásra mindkét irányból: a szüleim és a tesóim odavoltak a kutyáért, ő pedig imádta a házi kosztot és a nagy kertet.
Azonban nem csak a honvágy és Hópihe miatt támadt kedvem váratlanul hazalátogatni néhány napra. Valójában már kábé két hete kinéztem magamnak ezt a hétvégét, miután a Facebookon meghívást kaptam az „Osztálytalálkozó” eseményre. Hát igen, manapság mindent online intéznek, de mióta egy ismerősöm a közösségi oldalon jegyezte el a barátnőjét, én már semmin sem lepődök meg.
Persze a résztvevők listáját elnézve annyira tűnt izgalmasnak a találkozó, mint egy több órás csiga futóverseny. „Vele négy év alatt megközelítőleg háromszor beszéltünk”, „őt még annyira sem kedvelem, mint az előző lányt”, „vele pedig még akkor sem találkoznék, ha hat számjegyű összeget kapnék cserébe”. Jó, ebben az esetben azért megfontolnám, de csakis ebben! Már épp készültem a „Nem megyek” gombra kattintani (hiszen a két legjobb középsulis barátnőmmel egyébként is bármikor tudok találkozni), amikor a szemem megakadt Márk nevén.
Márk volt életem első igazi szerelme, és ez indította be a korábbi gondolat-lavinát. Épp az utolsó tanévben költöztek a környékre, és ekkor lettünk osztálytársak is. Meg kell hogy mondjam, kezdetben egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet. Csak egy hétköznapi srácnak tűnt, akit a többi lány folyamatosan körbeugrált az újdonság varázsa miatt, így hónapokig nem is beszéltünk egymással. A szalagavató-bulin aztán megtört a jég, miután kiderült, hogy ugyanazokat a sorozatokat imádjuk, és mire elérkeztünk a ballagásig, már túl voltunk az első igazi randinkon is. Ez alatt fagylaltot és parkban sétálást értek, de mégis, életem egyik legjobb délutánja volt.
Az a nyári szünet tényleg varázslatosan telt el. Hetente többször is találkoztunk, a fennmaradó napokon pedig szinte egyfolytában a telefonon lógtunk. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi „első” belefér három rövidke hónapba. Első csokor virág, közös strandolás, apróbb veszekedés, együtt alvás, és a listának még csak az elején tartok. De ahogy az a nyári szerelmeknél elkerülhetetlenül lenni szokott; a nappalok egyre rövidebbek lettek, és ezzel egyenes arányosságban a beszélgetéseink is.
Szeptembertől én a fővárosban, míg ő az ország távolabbi pontjában kezdett neki a továbbtanulásnak, és miután belekóstolt a bulizó kollégisták kalandos életébe, inkább szabadságra vágyott. A szakításunk volt az utolsó alkalom, amikor beszéltünk egymással. Persze ebbe nem számítottam bele azt, amikor néhányszor a buszon odaköszöntünk egymásnak.
Az emberek viszont változnak, nem igaz? Elvégre az én életem is épp 180 fokos fordulatot készül venni, és könnyen előfordulhat, hogy Márkból egy érett – remélhetőleg nagyon is egyedülálló – férfi lett. Nem hagyhattam ki a lehetőséget, hiszen annyiszor hallani olyan párokról, akik évekkel a szakítás után találnak ismét egymásra. A Nicholas Sparks történetekben is mindig ez van, bár azokkal ellentétben én inkább a happy endet választanám befejezésül. Különben is, ha ez az egész Márk-hadjárat nem válna be, legalább megbeszélhetjük a barátnőimmel, hogy alakult a többiek élete az érettségi óta.
Régi ismerősök és összeomló álomképek
A filmekben az osztálytalálkozók annyira izgalmasnak és romantikusnak tűnnek. Adott a helyszín, ami természetesen egy lampionokkal feldíszített bálterem, a kaják ellenállhatatlanok, és persze rengeteg pasi bukkan fel, akikből röpke néhány év alatt igazi szexisten lett.
Aztán ott van a valóság, ahol nincs bálterem, csak az egyik volt osztálytársad hátsóudvara, svédasztal helyett bogrács, és dögös férfiakat több kilométeres körzetben sem találnál. Helyette viszont ott van az az 5 tipikus ember, akivel minden egyes osztálytalálkozón összefuthatsz:
1. A lány, aki vizsgák helyett a szülőszobába ment, és azóta már legalább kettő kisgyermeke van. Persze elképesztően aranyosak, de a huszadik alvás közben készített fotójuk láttán esélyes, hogy te magad is mindjárt bealszol.
2. A csaj, aki mellett a te sikereid láthatatlanná törpülnek. De tényleg. Menő munkája van, boldog kapcsolata, lakása, hobbija, és úgy tűnik, hogy 24 óra helyett legalább 40-ből áll egy átlagos napja.
3. Volt az a lány a középsuliban, akivel sosem perdültél egy húron. Mindig főnöknek érezte magát az osztályban, gond nélkül beszólogatott bárkinek, és sikeresen megkeserítette jó néhány napodat. Na, ez a lány azóta is a szüleivel él, hónapok óta nem dolgozik, és óránként váltogatja a pasijait. Jó, talán az utolsónál picit túlzásba estem, de tudod, mire akarok kilyukadni.
4. Na és arra a srácra emlékszel, aki főleg otthon számítógépezett, épphogy akadt egy-két haverja, és mindig ötösöket szerzett a témazáróknál? Régebben a fiúk gúnyneveket aggattak rá, ma viszont bármit megadnának, hogy elcsípjenek egy melót a „stréber gyerek” cégénél.
5. És persze a társaság színfoltjai, a világ legaranyosabb emberei, akiknek az élete tökéletesen sínen van, és ezt ki is érdemelték. Ez alatt pedig a legjobb barátnőimre gondolok – természetesen mindenféle részrehajlás nélkül.
És ahogy azt az utóbbi hetekben tapasztaltam, a társaság 90%-ának természetesen már ott villogott a gyűrű az ujján. Ha Márk nem lett volna ott a találkozón, már biztosan előálltam volna egy képzeletbeli barát történetével, aki a múlt hónapban meglepetés nyaralásra vitt Görögországba. De valószínűleg hamar lebuktam volna, mert a bőröm olyan fehér, mintha lisztben hemperegtem volna, és a vak is láthatja, hogy a Facebookon „egyedülálló” vagyok.
Mivel nem akartam rögtön lerohanni Márkot, így egy darabig még bájcsevegtem a többi ismerőssel, majd észrevétlenül lehuppantam mellé az egyik napozóágyra.
– Szia Márk.
– Szervusz Dóri. Öröm látni téged. Nem is beszéltünk már, te jó ég, ki tudja mióta.
– Hát, tény, hogy elkerültük egymást az elmúlt pár évben.
– Nagyon jól nézel ki, mi a helyzet veled? – kérdezte mosolyogva, a hangjában egy kis flörtöléssel.
Hogy is feledkezhettem meg azokról a barna szemekről, és a tekintetéről, amibe anno beleszerettem? Hirtelen úgy éreztem, mintha az idő visszafelé forogna, és ismét 2008-at írunk. A gyomromban megrebegtették szárnyaikat a kis pillangók, és komolyan azt hittem, hogy ez az egész ötletem az esetleges újrakezdésről még be is jöhet. De ahogy az lenni szokott, kicsit sokat képzeltem bele a helyzetbe…
Meséltem neki a fősuliról, a munkámról, Hópihéről és a sport iránt éledező szerelmemről – persze a listát inkább kihagytam a sztoriból, mert nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet lenne rögtön bedobni. Aztán ő is megosztotta velem, milyen klasszul érezte magát az egyetem alatt, amit sikerült három helyett négy és fél évvel később befejeznie, de a „semmirekellő vizsgabizottság” miatt nem tudott lediplomázni. Már ekkor felmerült bennem, hogy Márk tényleg rengeteget változott, de valószínűleg nem a jó irányba. Viszont nem akartam elsőre megítélni, hiszen mégiscsak ismerem őt, tudom, hogy az a régi srác valahol mélyen – nagyon, nagyon mélyen – ott bujkál benne. Úgyhogy megpróbáltam a nosztalgia irányába terelni a beszélgetést, majd végül köntörfalazás nélkül rákérdeztem, van-e most barátnője.
– Nekem? Ááá, dehogy, mióta szakítottunk, nem is volt hosszabb kapcsolatom. Inkább buliztam meg csajoztam. Volt jó pár kalandom, az igazat megvallva a felére már alig emlékszem, a névmemóriám meg egyébként is mindig rossz volt – nevetett a saját viccén.
– Ez… nahát, ez… igazán szuper. Akkor ezek szerint alaposan kibuliztad magad az évek alatt – gondoltam hátha így van, bár már egyre kevesebb kedvem volt ehhez az egész beszélgetéshez.
– Egy jó bulira mindig kapható vagyok. Igazából a találkozón se tudok sokáig maradni, mert néhány haverommal elugrunk valamerre. Csak azért jöttem, mert itt ingyen van a pia, és így kevesebbet kell költenem a bárban. Ha van kedved, eljöhetnél velem. Felidézhetnénk a régi szép időket – mondta egy félmosollyal az arcán, én pedig soha nem gondoltam volna, hogy életem első szerelméről alkotott véleményem néhány perc alatt ekkora változáson mehet keresztül.
Úgyhogy gyorsan előálltam egy olyan kifogással, amit egyébként még egy 5 éves kisgyerek sem venne be, és csatlakoztam a barátnőimhez az asztalnál. Persze ők már azon viccelődtek, hogy melyikük legyen a tanú az esküvőnkön, így még rosszabb volt megosztani velük, hogy Márk kívülről betöltötte a 28-at, de agyilag továbbra is egy tinédzser szintjén álldogál. A találkozó további része egyébként egész jó volt – Márk egyedül megitta a pia felét, aztán el is tűnt –, de az igazat megvallva egy cseppet se bántam, hogy 9-kor már a családi házunk kapuján léptem át.
Hátrasétáltam a kertbe, lerúgtam magamról a kínzó magas sarkú cipőmet (amit teljesen feleslegesen vettem fel, mert tini-Márk kedvéért már nem is akartam dögösen kinézni) és elfeküdtem a hintaágyban. Hallgattam a madarakat, néztem a sötétülő eget, és az első szerelmen gondolkodtam. Hogy tényleg mély nyomot hagy az emberben. Eltelhet több év, és még mindig pillangókat érzel a gyomrodban, ha véletlenül szembejön veled az utcán, vagy csak szimplán eszedbe jut egy közös emlék. Pár éve még Márk is itt ült velem ezen a hintaágyon. Most teljesen egyedül vagyok. 7 év szomorú, eseménydús és izgalmas történései alatt egy teljes kört tettem meg, amik erre a pontra vezettek el. Vissza az elsőhöz.
És mégsem vagyok szomorú. Talán egy kicsit csalódott, mert az első szerelemről alkotott álomképem összeomlott, de nem bánom egy cseppet sem. Mindenki tökéletes korszakként emlékszik erre a kapcsolatára, pedig úgy tűnik, valójában csak az idő szépíti meg őket. Amikor a napokban eszembe jutott Márk, rögtön felébredt bennem az az ismerős érzés, de most már úgy hiszem, csak az emléke hiányzott. Vagy csak szimplán az a személy, aki voltam mellette.
Aztán beugrott: nem kellene azt hinnem, hogy az első szerelem végeztével annak a részemnek is búcsút kell mondanom. Hiszen ha jobban belegondolok, az az énem is megvan bennem, sőt! Az elmúlt évek tapasztalataival együtt nemhogy kevesebb lettem, hanem épp ellenkezőleg; sokkal többet értem el, mint arról valaha is álmodtam volna. Átvészeltem szakításokat, gyászt, szomorúságot, visszautasítást, és mégis itt vagyok, szilárdan állok mindkét – jelenleg a cipőmtől sajgó – lábamon.
Úgyhogy gondolatban kiegészítettem még egy ponttal az osztálytalálkozós listámat. A hatodik személy, akivel biztosan összefutsz egy ilyen eseményen: „a lány, aki egyedül is mindig megállja a helyét”. Őszintén remélem, hogy legalább néhányan így gondoltak rám a mai este után, mert én mostantól határozottan így fogom jellemezni magam!