A villát letettem, mert remegett a kezemben. Zsombor, a fiam, kilencévesen ült velem szemben, és azt mondta: „Anya, ne beszélj így apáról, mert ő nem ilyen.” Nem kiabált. Nem volt drámai a hangja, inkább olyan volt, mintha egy tényt közölne, amit valamiért nekem már régen el kellett volna fogadnom. Én pedig ott ültem a saját konyhámban, a saját gyerekem előtt, és nem tudtam, mit válaszoljak.
A válás után sem ér véget minden fájdalom
A válás fél éve volt akkor mögöttünk. Azt hittem, túl vagyunk a nehezén. Volt ügyvéd, volt vagyonmegosztás, volt egy hónap, amikor alig aludtam, és volt az a nap, amikor egy zsákba pakoltam a szekrényében maradt pólóit, mert már nem bírtam nézni, hogy ott lógnak. Azt a fájdalmat valahogy túléltem, mert tudtam, hogy annak van eleje, közepe és vége. Az ember felkészül rá, hogy a válás fáj. Amire nem készültem fel, az az, hogy egy hétköznapi keddi vacsoránál, egy tál rizses hús mellett a saját gyerekem fog helyre tenni.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.






