„A sportos, aki nem csak a busz után hajlandó futni”
Végül is nem lehet olyan nehéz egy kis testmozgás. Hiszen általános iskolában imádtam a tornaórákat (a középsuli már más tészta, de ugyan ki szereti a szekrényugrást?), és a 3. emeleten lakom, ami körülbelül napi 40 lépcsőfokot jelent. És ha egyszer lemegyek rajta, vissza is kell jönnöm, úgyhogy ezt duplának is számolhatom. Aztán ott vannak bevásárláskor a nehéz szatyrok, meg amikor a buszon minden erőmet megfeszítve kell kapaszkodnom. Oké, befejeztem, elvégre tisztában vagyok vele, hogy ettől még közel sem vagyok fitt és sportos. Nekem nem illúziókra van szükségem. Ide kőkemény edzés kell!
Mivel egy aerobic tornán valószínűleg 15 perc után a lábamat sem tudnám felemelni, és a labdás sportokhoz legalább egy partnerre szükségem lenne, maradt a futás. Csak az edzőcipőmet kell megtalálnom, és még messzire sem kell mennem, hiszen a Városligeti park kábé 1 km-re van tőlem. Mennyi lehet ez futva? 4-5 perc? Olvass még a témában
Be kell, hogy valljam, volt az 10 is. Naivan azt gondoltam, lazán kiszaladok a parkig, megteszek ott 2-3 kört, és aztán mindenkinek elbüszkélkedem azzal az 5-6 kilométerrel, ami meg se kottyant nekem. Ehelyett épphogy kiértem a Városligetig, a tüdőm máris kiszakadt, a lábaim sajogtak, és a fejem vörösebb volt, mint egy paradicsombokor.
