Nagyon jó vagyok abban, hogy hónapokon át gyűjtögessem a láthatatlan feszültséget, miközben az a kép lebeg a szemem előtt, hogy majd ott, a pálmafák alatt, a sós tengerillatban végre minden varázsütésre megoldódik, és teljesen kicserélve térek haza.
Ülök egy csodálatos, spanyolországi tengerparton, nézem a napfelkeltét és az alig néhány lézengő embert, hiszen korán jöttem, még szinte mindenki alszik a környéken. A színek pontosan olyan giccsesen tökéletesek, mint a képeslapokon vagy az utazási influenszerek gondosan megszerkesztett fotóin. A hullámok szinte láthatatlanok, megnyugtató, lusta ritmusban nyaldossák a partot – objektíven nézve ennek a pillanatnak a vegytiszta boldogság és a megérdemelt pihenés definíciójának kellene lennie.
Ahogy ott ücsörgök a finom homokban, eszembe jutnak azok a tipikus, interneten keringő mémek, amikben az a szlogen áll, hogy „nem tudsz elmenekülni a problémáid elől Spanyolországba”, a következő képen pedig egy felhőtlenül, vidáman táncoló ember látható a következő felirattal: „én és a problémáim Spanyolországban”. Ekkor csapott fejbe a felismerés, amit addig olyan ügyesen próbáltam elrejteni magam elől: a mémek viccesek, de a valóság igenis utolért. Rá kellett döbbennem, hogy a világ legszebb, legbékésebb helyén is ülhetnék, a lelkem mélyén hordozott fájdalmat pontosan ugyanúgy érezném. Ugyanazt élem át, mint otthon, csak most sokkal szebb a háttér hozzá. Olvass még a témában
A láthatatlan csomagok súlya
A fizika törvényei szerint manapság már elképesztően könnyű és magától értetődő dolog több ezer kilométert utazni pár óra alatt, de az emberi psziché sajnos nem így működik. Bárhová mész, magadat, a gondolataidat és a meg nem élt érzéseid sűrűjét viszed magaddal.
Az elmúlt év nem volt kegyes hozzám. Egymást követték a hullámok, amelyek alapjaiban rengették meg a biztonságérzetemet. Kezdődött a sor egy pótolhatatlan, mély veszteséggel, egy olyan fájdalmas hiánnyal, ami hirtelen hatalmas űrt hagyott a mindennapjaimban, majd a lelkem nehézségei szinte azonnal átvándoroltak a testembe is.
Egymás után jöttek a fizikai megpróbáltatások: „látogatás” a sürgősségin, egy váratlan műtét, és alighogy fellélegezhettem volna, újabb vizsgálatok sora következett, amelyek a mindennapi gyógyszerszedés rutinjához vezettek. Ezeket a testi-lelki sebeket, a gyászt, a tehetetlenséget és az állandó készenléti állapotot mind eldugtam a nyári ruháim közé a bőröndömbe.
Azt hittem, ha elég messzire repülök, a megviselt testem és a fáradt lelkem automatikusan meggyógyul, de a pálmafák nem tartanak terápiát, és a tenger sós vize sem mossa le rólunk a feldolgozatlan hiányokat.
A csendben mikrofont kapnak az elnyomott érzések
A sűrű hétköznapokban a túlhajszoltság és a folyamatos rohanás egy kiválóan működő, társadalmilag is (el)ismert védekezési mechanizmus. Ha folyton ezer feladatom van, ha projekttől projektig szaladok, egyszerűen nincs időm érezni, nem marad kapacitásom a belső hangokra. Munkaalapú világunkban a stressz ráadásul könnyen legitimálja önmagát, hiszen ki ne fogadná el azt a magyarázatot, hogy „azért vagyok feszült és szomorú, mert muszáj sokat dolgoznom”?
De mi történik akkor, amikor megérkezünk a várva várt nyaralásra, és hirtelen megszűnik a külső zaj? Nincsenek többé e-mailek, nincsenek kötelező körök és sürgető határidők. És ekkor, ebben az áhított csendben az elfojtott szorongásaink hirtelen mikrofont kapnak a kezükbe, és elkezdik túlkiabálni a tenger zúgását. Emiatt a nyaralás önmagában nem gyógyír semmire. Sokkal inkább egy hatalmas, kíméletlen nagyítóként funkcionál, ami tűpontosan megmutatja, mi zajlik odabent, amikor végre nincs semmi, amivel elterelhetnénk a figyelmünket a valóságunkról.
Elképesztően sok jó utazáson voltam már az életemben és ez a mostani is egy csodálatos élmény volt, tele megismételhetetlen szépséggel. Mégsem voltam végig felhőtlenül boldog, és az idegrendszerem sem simult ki varázsütésre a harmadik napra. De talán pont emiatt ez lett életem egyik legfontosabb utazása. Megértettem, hogy a környezetváltozás fantasztikus dolog, ami inspirál és feltölt, de soha nem helyettesítheti az őszinte, mély önismereti munkát. Ha legközelebb azt érzem, hogy elvágyódom és menekülni akarok, már tudni fogom az igazságot: nem egy új kanyont vagy egy távoli országot kell keresnem a térképen, hanem le kell ülnöm magammal és türelemmel, szeretettel el kell kezdenem rendet rakni odabent.
