Fél hét van, a kávéfőző még köhög egyet, mielőtt elkezdene csobogni, és én ott állok a konyhapulton könyökölve, félig alva, félig ébren, és kimondom hangosan, egyedül a lakásban: „Nem kell mindent ma megoldanom.”
Régen nem így indult a napom
Az ébresztőóra még meg sem szólalt igazán, a fejemben már ott zakatolt a lista: a határidők, a be nem váltott ígéretek, az el nem küldött e-mailek, anyám tegnapi hangja a telefonban, amiért három napja nem hívtam vissza. Volt egy reggel, amikor még ki sem másztam az ágyból, és már sírtam, mert eszembe jutott, hogy aznap le kell adnom egy anyagot, amit három hete halogatok, közben be kell vigyem a kocsit szervizbe, és valahogy el kell jussak egy orvosi vizsgálatra is, amit már kétszer lemondtam. A mellkasom összeszorult, mintha valaki ráült volna, és ez nem egyetlen alkalom volt, hanem hónapokon át tartó állapot.
Egy barátnőm figyelt fel rá, hogy valami nincs rendben, amikor egy kávézóban ülve háromszor is elnéztem a kanalat, mielőtt sikerült volna kevernem vele. Ő mondta ki először azt a mondatot, amit azóta a sajátomként ismétlek. Nem valami bölcs tanítótól hallottam, nem egy könyvből másoltam ki, hanem egy hétköznapi beszélgetésből, ott a Blaha Lujza tér melletti kávézó sarkában, ahol a pultnál épp kicsordult valakinek a tejeskávéja. Azt mondta: „Tudod, nem kell mindent ma megoldanod.” Én meg csak bámultam rá, mert annyira egyszerű volt, hogy szinte fájt. Olvass még a témában
Rájöttem, hogy évek óta úgy éltem, mintha minden egyes napnak be kellene fejeznie valamit, amit az életem egésze sem tudott volna befejezni.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
