Aztán elértem arra a pontra is – agyban –, hogy van mindenre időm, és értékrendem szerint meghatároztam a hasznosság fogalmát is: ember akarok lenni, mindennap.
Az „ember vagyok” életérzést nem adják olyan könnyen, mint gondolnánk. Nem jár csak úgy, előjogként egy felnőttnek. Fájnia kell, küzdeni kell érte, tettekkel. És nagyon oda kell figyelni a részletekre, az élet apró részleteire. Mondjuk, egy hajléktalanra, pár perc erejéig.
Amikor először felfigyeltem rá, épp futni indultam reggel. Egy tolókocsiban ült, lábával tolta magát méterről méterre, a menetiránynak hátrafelé. Az arca ismerős volt, tán húsz év is eltelt azóta, amikor először láttam ezt az arcot. A város egyik nagyhangú kocsmatölteléke volt, és tán sosem járt egyenes utakon. Olvass még a témában
Aztán láttam őt, egy közeli bolt előtt ülni a tolókocsiban. Koldult. Tragikus állapotban volt, piszkos és beteg, aszott, de cseppet sem szomorú… a szeme élt, nagyon élt. Máshol, egy másik világban, melyből néha kitekintett erre a világra, amikor valaki elment mellette. Fekete gombszeme nagyon csillogott.
