Mindenki hazudik. Dr. House csak részigazságot mondott. Ugyanis az emberek azért hazudnak, mert félnek. Minden ember fél. Mindenkinek megvannak a mumusai.
Igyekszem jóban lenni embertársaimmal. Ez annyit tesz, hogy szerintem nem lehet egy hajléktalan mellett elmenni csak úgy, hogy boldogtalanná teszi az embert, mert szembesít a hajléktalan látványa az embertelenséggel, melynek mindenki része, aki hagyja, hogy így legyen…
A hajléktalanok a pillanat emberei, lelkük a világ vékony peremén egyensúlyozik lét és nem lét között. Az ilyen bátor emberekre pedig csak mosolyogni lehet, bármi rosszat is tettek, ami ide juttatta őket.
Sok embernek megvan a „kedvenc” hajléktalanja, az, akinek mindig ad pénzt. Aztán ez a hajléktalan egyszer csak már nem ül ott, ahol szokott, és mi egy hét alatt elfelejtjük. Pedig minden reggel a megszokott időben csörrent az apró a műanyag poharában, nem is sejtve, hogy azért tud most extra piát vagy kaját venni, mert félünk. Attól, hogy nehogy erre a sorsra jussunk.
Egy pillanatra tán belegondolunk, milyen lehet anyagi biztonság és család nélkül élni… Milyen lehet az, hogy az élet folyamán elkövet az ember egy nagy hibát, ami teherként nehezedik vállára.
Nincs ez rendjén, mert az élet a hibák sorozata. Szükségszerűen, hisz abból tanulunk. Mégis, aki hibázik, elítéljük, leszóljuk, vagy hátrébb soroljuk minőségileg.
Tehát nem lehet hibázni, mert elveszünk a világban, egy aluljáróban, egy utcasarkon. Ez az egyik legnagyobb mumus… emiatt hazudunk a munkahelyünkön, otthon a házastársnak. Hogy elfedjük hibás döntéseinket. Az pedig baj, mert a fel nem vállalt hibákból nem lehet tanulni.
Nem vagyunk megbocsátók sem magunkkal, sem környezetünkkel szemben… a produktum a lényeg.
Elértem két évvel ezelőtt arra a pontra, amikor rájöttem, hogy sok dolgot meg kell még tennem, és úgy éreztem, hogy nincs rá elég időm. Habzsoltam és kerestem a lehetőségeket arra, hogy valami hasznosat csináljak. Mindennap hasznos akartam lenni.
Aztán elértem arra a pontra is – agyban –, hogy van mindenre időm, és értékrendem szerint meghatároztam a hasznosság fogalmát is: ember akarok lenni, mindennap.
Az „ember vagyok” életérzést nem adják olyan könnyen, mint gondolnánk. Nem jár csak úgy, előjogként egy felnőttnek. Fájnia kell, küzdeni kell érte, tettekkel. És nagyon oda kell figyelni a részletekre, az élet apró részleteire. Mondjuk, egy hajléktalanra, pár perc erejéig.
Amikor először felfigyeltem rá, épp futni indultam reggel. Egy tolókocsiban ült, lábával tolta magát méterről méterre, a menetiránynak hátrafelé. Az arca ismerős volt, tán húsz év is eltelt azóta, amikor először láttam ezt az arcot. A város egyik nagyhangú kocsmatölteléke volt, és tán sosem járt egyenes utakon.
Aztán láttam őt, egy közeli bolt előtt ülni a tolókocsiban. Koldult. Tragikus állapotban volt, piszkos és beteg, aszott, de cseppet sem szomorú… a szeme élt, nagyon élt. Máshol, egy másik világban, melyből néha kitekintett erre a világra, amikor valaki elment mellette. Fekete gombszeme nagyon csillogott.
Végigfutott az agyamon, hogy fiatalkorom életének díszlete volt, hiszen mindig a város valamelyik kocsmájában lógott, ami mellett elhaladtam, vagy épp ahová barátainkkal beültünk. Felelősséget kezdtem érezni. Amikor először adtam neki pénzt, egy reggel a munkába menet a kávémat szürcsölgetve a papírpohárból, vidáman és hálásan, természetesen nézett a szemembe fekete gombszemével.
Visszamosolyogtam, és megsimogattam a tolókocsiból kiálló vállát. Azon a reggelen boldognak éreztem magam, mert boldoggá tettem valakit egy mosollyal, a reménnyel, hogy az emberiség nem lelketlen, inkább megbocsátó.
Amikor tehettem, adtam neki pénzt és egy simogatást, cserébe hitet kaptam apró fekete szemének tekintetéből.
Egy pénteki napon bemondta a rádió, hogy városunkban egy vastelepen egy megégett holttestet találtak. Biztos voltam abban, hogy egy hajléktalan volt. Ők szoktak így meghalni…
Hétfőn már azt is tudtam, hogy ki volt az… az én hajléktalanom. Akkor már azt is tudtam, hogy Póknak szólították, és TBC-s volt.
Kedden, egy cigaretta közben eszembe jutott, hogy senkije sem lehetett, így tán senki sem imádkozott még érte. Gyors ima volt… kétperces. Mosollyal teli.
Aztán szerdán mécsest gyújtottam a bolt előtt, leültem a mécses mellé, fekete gombszemére gondoltam és mosolyogtam.
A félelem legnagyobb ellenszere a mosoly. Eme tulajdonságot, ezt az apró bájt, a mosoly tulajdonságát azért adta Isten, hogy boldogulj. A mosoly kapukat nyit meg, lelkeket nyit meg, és világ már nem is tűnik annyira élhetetlennek, félelmetesnek. Így pedig már nincs okod félni, sem hazudni.