Ezután sok éven át gondolkodás nélkül felvettem minden hívást – ismerős számot, idegent, sőt még a rejtett hívásokat is. A telefon számomra a kapcsolattartás jelképe volt, és eszembe se jutott, hogy ebben bármilyen kockázat vagy kellemetlenség lehet. Jó ideig nem is volt.
Ma viszont már egészen másképp működik ez bennem. Az elmúlt években annyi bankkártyás csaló, hamis csomagküldős vagy „elfelejtett jelszavas” átveréssel kerestek, hogy teljesen bizalmatlanná váltam. Már egyáltalán nem érzem kötelességemnek felvenni a telefonomat. Inkább kivárok: hagyom, hogy csörögjön, aztán rákeresek a számra és eldöntöm, visszahívom-e. Ha pedig őszinte akarok lenni, sokszor akkor sem ugrok a készülékhez, ha ismerős hív – megadom magunknak a jogot, hogy akkor beszéljek vele, amikor valóban rá tudok hangolódni.
Tényleg modortalanság?
Nemrég találkoztam egy tanulmánnyal a The Conversation magazinban, amely szerint a tinédzserek is pont ugyanezt csinálják: nem veszik fel a telefont, viszont nem modortalanságból. Olvass még a témában
Első hallásra furcsának tűnhet, hiszen a mi fejünkben még ott él a régi reflex: ha valaki hív, azt illik felvenni.
A „mai fiatalok” azonban másképp gondolják. Számukra a chat vagy egy hangüzenet sokkal biztonságosabb terep. Ott van idő átgondolni a választ, lehetőség törölni, átírni, vagy egyszerűen várni a megfelelő pillanatig. Egy telefonhívásnál viszont nincs menekvés: rögtön reagálni kell, azonnal jelen kell lenni. Ez pedig sokuknak nyomasztó.
A kutatás szerint tehát a hívások kerülése nem közöny, hanem kontroll, az idő, az érzelmek és a társas interakciók feletti irányítás vágya.
