Ültél már úgy a telefonod előtt, hogy órákig csak pörgetted vissza a galériát, és közben azon kaptad magad, hogy szinte vágyakozol az után a nő után, aki pár éve voltál?
Furcsa dolog ez a nosztalgia: egyszerre édes és fájdalmas, de van benne valami felszabadító is. Olyan, mintha a múltbeli fotóink időkapszulák lennének, amik segítenek kicsit más szemmel, talán sokkal több szeretettel nézni a mostani tükörképünkre.
Én imádok elveszni az emlékekben, még akkor is, ha a szép pillanatok mellé néha beúszik egy-egy nehezebb korszak emléke is. Mostanában például kifejezetten terápiás jellegű számomra visszanézni a kiskamaszkori képeimet. Pontosan olyan idős voltam rajtuk, mint most a lányom: tízéves. A fotókat nézve sokkal könnyebb megértőnek és elfogadónak lennem azzal a kislánnyal, aki voltam – és ezen keresztül azzal is, akit most nevelek. Biztos vagyok benne, hogy az én szüleim is rengetegszer érezték úgy, hogy nem a jó irányba megyek, és bennük is ott volt az az örök, generációs félelem, hogy „mi lesz ebből a gyerekből”. De láthatjuk, tapasztalhatjuk, hogy ezek a „mai fiatalok” valahogy mindig megoldják, hogy a szüleik büszkék lehessenek rájuk. Olvass még a témában
„Anya, te azóta sokkal öregebbnek tűnsz”
Van egy kép a nappalink falán: a lányunk még csak másfél éves, mi pedig ott állunk mellette, fiatalon és sugárzóan. A múltkor megkérdezte, hány éves voltam ott. Mondtam neki, hogy huszonnyolc, apa meg harminchét. Erre jött a kendőzetlen, gyermeki igazság: „Érdekes, apa szinte semmit nem változott, csak kicsit őszebb lett, te viszont sokkal öregebbnek tűnsz.” Hirtelen azt sem tudtam, sírjak vagy nevessek – legszívesebben azt mondtam volna, hogy pontosan az ilyen beszólások miatt öregszem láthatóan napról napra. Végül persze jót derültünk az őszinteségén, de azért elgondolkodtatott. Kimondta azt, amit én is tapasztalok, ha tíz évvel ezelőtti fotókat nézegetek.
Igen, látszik az idő, de rájöttem, hogy ez így van rendjén
Még ha küzdelmes is elfogadni a változást, az életünk része. Nekem például sokkal nagyobb érvágás volt egy-egy betegség, ami a fizikai állapotomat érintette, mint az, hogy ma már nem öthetente, hanem négyhetente kell hajszínezésre mennem és még egy mosolyránc megjelent a szemem sarkában. Nemrég a barátnőimmel is előkerült ez a téma, és szinte egyszerre mondtuk ki: mennyire sajnáljuk, hogy akkoriban nem éreztük magunkat elég szépnek. Pedig visszanézve a régi képeket, nemcsak csinosak, hanem egyenesen bomba nők voltunk.
Olyan ez, mint egy végtelen körforgás: a jelenben ritkán érezzük magunkat elég jónak, elég vékonynak vagy elég vonzónak. Mindig azt az énünket látjuk tökéletesnek, aki egykor voltunk, és szinte soha nem azt, akivé váltunk.
De akkor és ott miért nem éreztük ezt? Ez a folytonos sóvárgás (vagy akár a jövőbe való vágyakozás) elhomályosítja azt, akik a jelenben vagyunk.
Lehet, hogy több kedvességgel kellene fordulnunk a mostani tükörképünk felé?
Ha tudjuk, hogy tíz év múlva vágyakozva nézünk majd vissza a mai fotóinkra, miért ne kezdhetnénk el már most értékelni azt a nőt, akik vagyunk? A változás megállíthatatlan, és minden apró ránc vagy ősz hajszál csak a megélt nevetéseink és tapasztalataink lenyomata. Próbáljuk meg észrevenni a jelenünk múlandó szépségét, hiszen bármennyire is furcsán hangzik, ma vagyunk a legfiatalabbak, akik valaha is leszünk. Ha pedig most megtanulunk békét kötni az arcunkkal, a testünkkel, a sorsunkkal, akkor tíz év múlva a fotóinkat nézve nem a hiányt fogjuk érezni, hanem a hálát azért a nőért, akik voltunk – és akik lettünk.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
