„Hajszoltam a tökéletességet, de elegem lett.” – Ezért vállalom fel ezentúl a hibáimat

Írta Schuster Borka 2025.05.06.

Ne maradj le rólunk: állíts be minket elsődleges forrásnak, és többször látod a bien.hu-t a Google-találataid közt.

Kislányként sokszor éreztem úgy, mintha egy kirakatban élnék. A szüleim – minden szeretetük és jószándékuk mellett – gyakran úgy prezentáltak másoknak, mint egyfajta bizonyítékot arra, hogy jó szülők. Olyan volt, mintha állandóan egy porondon álltam volna: „Nézzétek csak, milyen kedves, udvarias és kitűnő tanuló!” Igyekeztem felnőni ezekhez az elvárásokhoz. Nem panaszkodtam, mindig mosolyogtam, és ha hibáztam, azt igyekeztem eltüntetni, mintha meg sem történt volna.

Ez a minta felnőttként is elkísért. A maximalizmus belém ivódott: mindenben tökéletesnek kellett lennem. A munkában, a párkapcsolatban, a háztartásban, az anyaságban. Csak éppen én maradtam ki ebből az egyenletből. A fáradtság, a nyomás, az állandó megfelelési kényszer alatt lassan elkezdtem kiégni. Olyan világot építettem magam köré, amiben nem volt helye hibáknak – de ezzel együtt az őszinteségnek és a valódi kapcsolódásnak sem.

Csillagjegyek: ez a tárgy szívja el az otthonod energiáját

Egy hazugságban éltem

A tökéletesség ugyanis hamis képet ad. Olyan, mint egy makulátlan szűrő az Instagramon: szépen mutat, de semmi köze a valósághoz. És a legrosszabb az egészben, hogy ezt a hamis világot nap mint nap fenn kell tartani, mintha egy vékony jégrétegre lépnék újra és újra, hátha még kibír egy napot anélkül, hogy beszakadna alattam.