Ugyanez a felismerés hozott hatalmas fejlődést a párkapcsolatomban is
Sokáig úgy éreztem, bár ezt talán magamnak sem tudtam volna megfogalmazni, hogy ha egy vitában nem nekem van igazam, akkor elveszítem a párom szeretetét. Ha ő hibázott, azt én természetesen meg tudom bocsátani, de ha nem látja be, hogy nekem volt igazam, ha azt gondolja, hogy én voltam, aki most elrontott valamit, akkor mindennek vége – el fogom veszíteni a szeretetét.
Ma már tudom, hogy a valódi intimitás ott kezdődik, ahol meg merjük mutatni a sérülékenységünket. Sőt, ironikus módon a konfliktusaink sokkal könnyebben kezelhetőek lettek. Kiderült, hogy ha szeretünk valakit, akkor a hibáit sokkal egyszerűbb dolog megbocsátani, mint azt, ha foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy minden helyzetben neki legyen igaza.
Még a fényképeken is megváltozott a viszonyom a tökéletességhez. Régen kétségbeesett sebességgel töröltem azokat a képeket, ahol nem volt jó a szög, vagy nem úgy állt a hajam, ahogyan szerettem volna. Ma már nem az az első gondolatom, amikor ránézek egy képre, hogy hogyan nézek ki rajta, hanem az, hogy milyen emléket őriz a fotó. Olvass még a témában
Kemény lecke volt, de a negyvenhez közeledve megtanultam, hogy az élet nem attól lesz boldogabb, hogy tökéletes.
Sőt, minél inkább hajszoljuk a hibátlanságot, annál több kudarcélmény ér minket, hiszen az elérhetetlent kergetjük. A felszabadulást nem a hibátlanságban találjuk meg, hanem abban, hogy elfogadjuk, hogy emberek vagyunk – esendőek, időnként fáradtak, néha dühösek. És így is értékesek. Szerethetők. Elég jók.
