Kislányként sokszor éreztem úgy, mintha egy kirakatban élnék. A szüleim – minden szeretetük és jószándékuk mellett – gyakran úgy prezentáltak másoknak, mint egyfajta bizonyítékot arra, hogy jó szülők. Olyan volt, mintha állandóan egy porondon álltam volna: „Nézzétek csak, milyen kedves, udvarias és kitűnő tanuló!” Igyekeztem felnőni ezekhez az elvárásokhoz. Nem panaszkodtam, mindig mosolyogtam, és ha hibáztam, azt igyekeztem eltüntetni, mintha meg sem történt volna.
VIDEO Nyári horoszkóp: Mit hoznak idén nyáron a csillagok?
Ez a minta felnőttként is elkísért. A maximalizmus belém ivódott: mindenben tökéletesnek kellett lennem. A munkában, a párkapcsolatban, a háztartásban, az anyaságban. Csak éppen én maradtam ki ebből az egyenletből. A fáradtság, a nyomás, az állandó megfelelési kényszer alatt lassan elkezdtem kiégni. Olyan világot építettem magam köré, amiben nem volt helye hibáknak – de ezzel együtt az őszinteségnek és a valódi kapcsolódásnak sem.
Egy hazugságban éltem
A tökéletesség ugyanis hamis képet ad. Olyan, mint egy makulátlan szűrő az Instagramon: szépen mutat, de semmi köze a valósághoz. És a legrosszabb az egészben, hogy ezt a hamis világot nap mint nap fenn kell tartani, mintha egy vékony jégrétegre lépnék újra és újra, hátha még kibír egy napot anélkül, hogy beszakadna alattam.
A fordulópont egy egészen hétköznapi pillanatban jött el. Egy játszótéren ültem más anyukákkal, és valamiért – talán fáradt voltam, vagy csak már nem bírtam tovább – elmeséltem, hogy aznap pocsék napunk volt. A gyerek egész délután csak mesét nézett, én pedig nem tudtam rávenni magam, hogy bármit főzzek, úgyhogy hideg pizzát ettünk. Egy pillanatra csend lett. Aztán az egyikük nevetni kezdett, majd a másik is. És sorra jöttek a történetek: ki hogyan rejtette el a csokipapírt a gyerek elől, vagy mosta ki háromszor a ruhákat, mert nem volt ereje kiszedni őket a gépből kiteregetni.
A cikk folytatódik, lapozz!
Ezeket a hibákat követheted el, ha nincsenek közeli barátaid
