Amikor a múlt túl szép ahhoz, hogy ne fájjon az elvesztése
Az elmúlt években sokszor fájt a szívem azért, mert volt egy időszak, amelyhez mindennél szívesebben nyúltam volna vissza. Miután a lányom megtanult járni, szinte állandóan a szabadban voltunk. Csodálatos helyen lakunk és ezt maximálisan ki is használtuk: szinte egész nap sétáltunk, az erődben voltunk, miközben velünk tartott a kiskutyánk is. Tökéletesen megéltem velük azt a vidéki idillt, amire mindig is vágytam. Nem számított az időjárás vagy az évszak, mi csak mentünk, akár egész napos elemózsia-adaggal felszerelve vagy éppen anorákba bújva. Tele van a telefonom azokkal a képekkel, ahol előttem sétálnak a legkülönbözőbb tájakon. Már amikor a kamera gombjára kattintottam tudtam, hogy ezeket a pillanatokat sosem akarom elfelejteni.
Aztán a kutyusunk egyre inkább öregedni kezdett, hirtelen elveszítette a látását, és én megéreztem, hogy ezek az évek, ezek a pillanatok nem tudnak visszatérni. Tavaly elveszítettük őt, ami mély sebet ejtett a szívemen és közben a lányom is olyan korba lépett, amikor már inkább a barátaival lenne – de legalábbis lázadásának része, hogy esze ágában sincs velem az erdőt járni. Közben még nem annyira önálló, hogy én is visszatalálhassak a korábbi énemhez és akár egyedül, akár az apukájával, a „régi szép időkre” emlékezve sétálgassak a nagyvilágba, mikor csak kedvem tartja. Egy köztes állapotban ragadtam.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
