Azon a napon, amikor az első korlátozó intézkedéseket bevezették, elhalasztották a nem életbevágó műtéteket és bezárták a fogorvosi rendelőket, a lányom, aki pár hete kezdett csak járni, elesett, és letört az első fogából egy darabot.
Nehéz pillanatok
Voltak nehéz, nagyon nehéz pillanataink. Voltunk karanténban kontaktszemélyként és volt, hogy az ajtóban zokogó 2 évesnek kellett elmagyaráznom, hogy miért nem mehetünk most ki a játszótérre. Ám mindezek elől a nehézségek elől akkor sem tudtunk volna elmenekülni, ha hazamegyünk. A fertőzés mindenhová elért, és ironikus módon végül mindkettőnk vidéken élő családjában mindenki átesett (hála az égnek néhol jobb, néhol rosszabb, de múló tünetekkel) a betegségen. Csak mi hárman úsztuk eddig meg azt.
A legsötétebb napokon a lányunk tartotta bennünk az erőt.
Érte próbáltunk meg jó kedvűek lenni, őt próbáltuk megnevettetni, és amikor nevetett, attól tényleg nekünk is jobb lett a kedvünk. Amikor már hónapok óta nem találkoztunk a szüleinkkel, testvéreinkkel, de még csak a barátainkkal sem, amikor megcsappantak a bevételeink. Amikor elképzelni sem tudtuk, mikor csinálhatunk bármit is a saját nappalinkon kívül, csak néztük egy kicsit esténként a békésen szuszogó gyereket. Azt éreztük, minden rendben van, mert itt, ezen a 49 négyzetméteren, ami az otthonunk, itt és most biztonságban vagyunk. Ültünk a buborékunkban, együtt, mi hárman.
És most, amikor a világ lassan-lassan ismét nyílni kezd körülöttünk, nem azt érzem, hogy újra rátalálunk a boldogságra, hanem hogy sosem veszett el igazán.
Nagyon hiányzik a családom. Nagyon hiányoznak benne a gyerekek, akiket közel egy éve nem láttunk. Nagyon hiányoznak a barátok, a limonádék a napsütéses teraszokon, a koncertek, a beszélgetések, az utazások és a mozik. Mégis tudom, hogy a boldogságunk nem függ rajtunk kívül mástól.
A boldogság mi voltunk, hárman, mindvégig, és minden nehézség pillanat – óra, nap, hét – ellenére mindig megtaláltuk az örömöt egymásban.
Minden, amit a vírus utáni világ ad, újabb és újabb ajándék lesz. De mindezeket az ajándékokat már abban a tudatban vehetem el, hogy ha hozzáadói is, de nem feltételei az örömömnek. Ha valamire, akkor a járvány megtanított arra, hogy mire, pontosabban kikre van igazán szükségem. Biztos, hogy soha nem fogom elfelejteni ezeket az éveket, de az is biztos, hogy örökké hálás leszek, amiért a számomra legfontosabbak végig mellettem lehettek. Embert próbáló idők vannak mögöttünk, de túléltük: mi, hárman, és a boldogság.