Ruben Östlund Cannes-ban díjat nyert szatírája talán a valaha látott legnagyobb hányásjelenetet tartalmazza – és így csatlakozik azon filmek hosszú listájához, amelyek emlékezetes undort váltottak ki a közönségből.
Ruben Östlund A szomorúság háromszöge című filmje nyerte az idei cannes-i filmfesztiválon az Arany Pálmát. Ha lenne a legjobb hányásjelenetnek járó díj, azt is megnyerte volna. A film első fele egy luxushajó fedélzetén játszódik, ahol a szupergazdagoknak újabb és újabb ragacsos fogásokat tálalnak fel. Ez még akkor is émelyítően néz ki, amikor a hajózás zavartalan, de amikor egy vihar oldalra billenti a hajót, bekövetkezik az elkerülhetetlen.
„Ha már meg kell csinálni, akkor sokkal jobb, ha messzebbre megyek, mint amit a közönség várna tőlem” – mondta Östlund a Filmmaker magazin egyik interjújában. „Azt hiszem, a forgatókönyvben szerepel egy utasítás: „Ez a jelenet olyan hosszúra nyúlik, hogy a közönség elkezdjen arra gondolni: könyörgöm, mentsék meg ezeket az utasokat ettől a szenvedéstől”.
Nem ez az egyetlen gusztustalannak titulált alkotás
Röviden, A szomorúság háromszöge a filmek azon sokat szidott csoportjába tartozik, amelyek olyan undorító testi funkciókkal foglalkoznak, amelyeket inkább zárt ajtók mögött tartunk. Olyan filmek ezek, amelyekben ezek a testi funkciók különösen zajosak, hosszadalmasak és kínosak a szóban forgó szegény szereplők számára. És különleges reakciót váltanak ki a nézőkből.
Néhány ilyen film a cannes-i szíveket is megnyerte. 1983-ban a fesztivál második díját, a Grand Prix-t a Monty Python Az élet értelme című filmje nyerte el, amelyben Terry Jones hegyméretű Mr Creosote-ja egy francia étteremben végigcsámcsogja az étkezést. John Cleese fehér nyakkendős pincére rábeszéli, hogy egye meg az „ostyavékony mentát”, amitől a belei felrobbannak. De ez a film és A szomorúság háromszöge a kivételek közé tartozik.
Általában az undorító dolgokat megjelenítő filmek nem nyernek rangos díjakat. Akár Finch (Eddie Kaye Thomas) az Amerikai pitében a lányvécékben szenved szörnyű hasmenéstől, akár Brundle (Jeff Goldblum) A légyben a szájából csöpögő halványzöld ragaccsal oldja fel az ételét, azok a filmek, amelyek arra törekszenek, hogy undorodjunk, legyenek vígjátékok, vagy horrorfilmek, gyakran elutasításra találnak a filmes zsűri előtt. Pedig sokak szerint igazi tabudöntögető, útkereső alkotásokról van szó.
A gusztustalankodás egyidős a filmekkel
„A durva komédia már a kezdetektől fogva ott volt. Charlie Chaplint annak idején kritizálták a humorának durvasága miatt” – mondja William Paul professzor, aki könyvet írt a témában. „A City Lights végén a Csavargóval két újságkihordó kötekedik, akik észreveszik, hogy a nadrágja ülepén lévő lyukból valami rongy lóg ki. Hogy visszanyerje méltóságát, előveszi a ruhát, és megtörli vele az arcát. Ennél durvábbat már nem is lehet elképzelni.”
Vagy talán mégis: 1968 volt az az év, amikor George A. Romero Az élőhalottak éjszakája című filmje a mozikba került. Ez volt az az év is, amikor Hollywood végleg felhagyott a korlátozó Motion Picture Production Code, azaz a Hays-kóddal, amelyet a stúdiók 1934 óta követtek. Ezt végül a mai önkéntes minősítési rendszerrel váltották fel.
A következő évtizedben a mozikat elárasztották olyan jelenetekkel, amelyek a mai napig kiváltják a nézőkből a hányingert. A legundorítóbb jelenet talán John Waters Rózsaszín flamingók (1972) című filmjének fináléja. Ebben Divine felszed egy kutyaürüléket a baltimore-i járdáról, és a szájába dugja. Valamivel elfogadhatóbb, ahogy Mel Brooks a Fényes nyergek (Blazing Saddles, 1974) című filmben tálalja a végső puffadásos jelenetet. A horrorban a megszállott Regan (Linda Blair) az Ördögűzőben (1973) Damien atya (Jason Miller) arcába hány, a Carrie-ben (1976) Sissy Spacek pszichokinetikus tinédzsere disznóvérrel ázik el az iskolai bálon, az Alienben (1979) pedig egy nyálkás babaszörny tör ki Kane-ből (John Hurt).