Egy esős napon, egy teljesen átlagos délutánon az óvodából hazafelé sétálva a lányommal, egy apró csiga észrevétlenül megváltoztatta a világképet. Az egyszerűség és türelem újra felfedezése egy öt éves gyermeki szemléleten keresztül.
Egy esős napon történt, egy teljesen átlagos délutánon. Az óvodából sétáltunk hazafelé az ötéves lányommal. Az eső már elállt, az ég kitisztult, a levegő friss volt és balzsamos, jól esett mélyre szívni a város felfrissült, megtisztult illatát. Nem siettünk. A hazaút az óvodából amúgy is szent dolog – ilyenkor beszéljük meg, kivel mi történt, mióta reggel elváltunk egymástól.
Megcsalt a férjem, de egy mondata jobban fájt a hűtlenségnél
A kedvenc kerülőutunkon mentünk, amit a lányom csak „csendes utcának” hív, mert ide nem hallatszik be a közeli főút zaja. Mindketten mindig szinte felsóhajtunk, amikor ide befordulunk, és végre csend lesz körülöttünk, és csak mi leszünk, ketten, együtt. Végre beszélgethetünk, vagy csak lépkedhetünk együtt, kézen fogva. De ezen a napon különösen komótosan sétálunk.
