Az én generációm, a mostani kisgyerekes szülők generációjának emlékezetében nincsenek háborúk, forradalmak, természeti katasztrófák. A legtöbben a történelem csendes éveiben nőttünk fel, viszonylagos békességben.
Olyan kihívásokkal, mint az elmúlt egy évben, nem találkozhattunk, és még sohasem érezhettünk ennyire bizonytalannak és törékenynek mindent, amit addig adottnak hittünk az életben.
A járvány néhányaknak feldúlta, másoknak fenekestül felforgatta az életét. Volt, aki félt, volt, aki rettegett, és mindannyiunkban rengeteg volt a kérdés. Ilyen világban kellett egy küszöbön állva elbúcsúzni a gyerekeinktől, akik bölcsődébe vagy óvodába mentek. Olvass még a témában
Ti ott álltatok az ajtó túloldalán, rendíthetetlenül, mosolyogva és biztatón.
Szülőként az ember mindent megtesz, hogy a gyereke biztonságban érezze magát. Erősek próbálunk maradni akkor is, amikor mi is félünk. Mosolyogva ülünk le a szőnyegre játszani, hogy csak altatás után beszéljük meg a „felnőtt” kérdéseket és félelmeket, amiktől a gyerekeinket óvni akarjuk.
De mit várhatunk el attól, akinek „csak” a munkája, hogy a gyerekeinkre vigyázzon?Aki most is ugyanannyi fizetést kap, mint amennyit akkor kapott, amikor még nem kellett kitennie magát egy szinte ismeretlen vírussal való találkozás kockázatának. Amikor még nem neki kellett vetkőztetnie és öltöztetnie reggel és délután a gyerekeket. Amikor nem kellett azon aggódnia, hogy megfertőzi-e a saját anyukáját vagy nagymamáját.
Az, ahogyan minden reggel az ajtóban állva vártátok a gyerekeket, ahogyan most is megöleltétek őket, ha megrémültek, megtöröltétek az orrocskákat. Vigasztalóan énekeltetek összebújva, ha valaki megütötte magát, minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy ti nem szakmát, hanem hivatást választottatok.
Hogy nem a pénzért mentek be minden reggel, hanem azért, mert valami sokkal nagyobb részesei akartok lenni. Boldog, biztonságos gyermekkort akartok teremteni nem csak a saját gyerekeiteknek, de teljesen idegen emberek gyerekeinek is, akár az egészségetek kockáztatása árán is.
