Nyarak, amiket még nem tekert körbe a digitális köldökzsinór
A balatoni táboroknak volt egy olyan semmihez sem fogható könnyedsége, amit ma már csak nosztalgiázva tudok elképzelni. Összepakoltuk a hátizsákot, elindultunk, és onnantól kezdve egészen más szabályok szerint teltek a napjaink. Új emberekkel ismerkedtünk meg, egész nap játszottunk, este pedig olyan fáradtan dőltünk be az ágyba (vagy lógtunk át egymáshoz), hogy eszünkbe sem jutott a külvilág.
Soha, egyetlen táborban sem fordult meg a fejemben, hogy fel kellene hívnom a szüleimet, vagy hogy lemaradok valamiről, amíg távol vagyok. Nem azért, mert ne szerettem volna őket, hanem mert teljesen természetes volt, hogy most a saját kis világomban élek – és majd öt vagy tíz nap múlva találkozunk.
A távolság nem jelentette azt, hogy folyamatosan kapcsolatban kell maradnunk, és nem kellett minden élmény mellé azonnal megosztható beszámolót készítenünk. Milyen jó is volt egy kicsit eltűnni a világ elől úgy, hogy közben senki sem aggódott túl semmit, mert mindenki tudta: a dolgok egyszerűen csak megtörténnek maguktól. Olvass még a témában
Amikor elfogytak a panaszaim: a terápiám (eddig) legijesztőbb fordulópontja
„A hírekben láttam meg a körözési fotóját” – Emberek, akik nem is sejtették, hogy bűnözőkkel találkoztak
Lassan sétálók, boltban tévelygők: tényleg olyan türelmetlenek lettünk, hogy mindenkit gyűlölünk, akitől nem tudunk haladni?
„Odamentem az asztalukhoz, kézen fogtam és elsétáltam vele” – Nők, akik idegen nők segítségére siettek, amikor szükség volt rá
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
