Depresszió, szorongás, rémálmok, szexuális zavarok – sajnos a gyermekkorban átélt traumák nagyon gyakran a felnőtt életben is zavart okoznak, még további szenvedésre ítélve azokat, akik átélik őket. Vannak azonban ennél kevésbé egyértelmű, de szintén a korai sérülésekhez köthető zavarok is.
Hasonló panaszokról számolnak be
Dr. Andrea Brandt terapeuta, olyanokkal foglalkozik, akiket gyermekkorukban valamiféle érzelmi trauma ért, és felnőtt korukban is ennek a hagyatékával küzdenek.
A doktornő szerint akár valamilyen erőszakos cselekmény áldozata vagy szemtanúja volt valaki gyermekkorába, akár fizikailag vagy érzelmileg szenvedett elutasítást az őt felnevelőktől, az alábbi problémák sok páciensénél jelentkeznek felnőtt korban, és részben vagy egészben, de visszavezethetőek ezekre a korai életkorban szerzett sérülésekre.
A hamis személyiség
Dr. Brandt szerint ha valakit gyermekkorában a szülei elutasítanak, vagy valami miatt azt érzi, hogy nem szeretik, kialakít egy másik személyiséget – egy olyan gyerekét, akiről úgy gondolja, hogy a szülei szeretnék.
Ez az ál személyiség aztán a későbbiekben is elkíséri, ő lesz az, akit a világ felé prezentál, mert úgy gondolja, hogy ő maga nem eléggé szerethető.
Ezzel nem csak az a probléma, hogy eltemetjük a saját érzelmeinket, véleményünket, gondolatainkat, de az is, hogy félelemben élünk: ha valaki előtt feltárul a valós személyiségünk, rájön, hogy nem vagyunk szerethetőek, nem vagyunk elfogadhatóak, ezért a látszat fenntartása nagyon megnehezíti, hogy bárkit is közel engedjünk magunkhoz.
Áldozatként gondolkodás
Az, ahogyan magunkról beszélünk, ahogy önmagunkat prezentáljuk saját magunk előtt, befolyásolja, hogy hogyan gondolkodunk magunkról.
Ha erősnek, magabiztosnak, határozottnak írjuk le magunkat, hajlamosabbak is vagyunk azzá válni, de aki gyerekkori traumákat élt át, az könnyen ragad az áldozat szerepében, és később is csak sodródik az eseményekkel, nem képes visszaszerezni az irányítást a saját élete felett.
A terapeuták szerint viszont nem kell, hogy áldozatok maradjunk azért, mert gyerekkorunkban áldozatok voltunk, és – akár terápia segítségével – elkezdhetünk túlélőként beszélni magunkról, ami az önképünkön is nagyon sokat javít.
Passzív-agresszív viselkedés
Azok a gyerekek, akik olyan otthonokban nőttek fel, ahol a harag kifejezése, megélése nem egészségesen történt, felnőttként is azt hihetik, hogy ez mindenképpen valami rossz dolog, amit el kell fojtani.
Ha gyerekkorodban azt láttad, hogy a harag agresszióba torkollt, később mindent megtehetsz azért, hogy az ilyen jellegű érzéseidet a szőnyeg alá söpörd, eltüntetni azonban ezt természetesen nem lehet, ezért az elnyomott negatív érzelmek passzív agresszív viselkedés formájában jelentkezhetnek.
A terapeuták ilyenkor abban segíthetnek, hogy megértsd, a harag egy természetes érzés, és meg kell tanulnod kezelni, megélni, szembenézni vele ahhoz, hogy el tudd engedni, máskülönben mindig veled marad.
Passzivitás
A traumatizáló környezetben élő gyerek gyorsan megtanulja, hogy a túlélés esélye nő, ha nem veteti észre magát: nem szól, nem cselekszik, egyáltalán úgy tesz, mintha itt sem lenne. Mindez talán segíti a túlélést, de biztosan nem segíti azt, hogy felnőttként boldog, teljes életet élj.
Azok, akik a passzivitást választották a túlélés eszközéül, felnőtt korban is érezhetik úgy, hogy ha nem tesznek az álmaik megvalósításáért, ha nem fejezik ki az érzelmeiket, ha nem tesznek semmit, akkor azt sem kockáztatják, hogy valami rosszat tesznek, és elveszítik azt, amijük vagy akijük van.
A feldolgozás ebben az esetben is segíthet, hogy megértsd: cselekedhetsz, beszélhetsz, sőt hibázhatsz is, ettől még továbbra is szerethető ember maradsz, hiszen a hibát nem te, hanem a környezeted követte el.
