Úgyhogy nem, nem kérek többet bocsánatot azért, mert hangos vagyok, mert szeretek mesélni, mert lelkesedem emberekért és ötletekért. Nem kérek elnézést, amiért szeretek megnevettetni másokat, és amiért boldogan osztom meg velük az életem.
Az extrovertáltság nem betegség, amit kezelni kell, és nem gyengeség, amit el kell titkolni – hanem egy ugyanolyan érvényes személyiségjegy, mint az introvertáltság.
Ideje lenne, hogy ne egyik vagy másik típust éljenezzük, hanem végre elfogadjuk: a világ akkor működik jól, ha mindkettő jelen van benne. A csendesek és a hangosak, a befelé és a kifelé figyelők, az elemzők és a lelkesítők együtt adják azt a dinamikát, amitől az élet valóban élhető. És hogy igenis szükség van ránk, extrovertáltakra is – máskülönben hogyan indulna el bármilyen beszélgetés, ha nem lenne senki, aki először megszólal a csendben? Olvass még a témában
