Az utóbbi években valóságos divattá vált az, hogy mindenki megpróbálja besorolni magát valamilyen személyiségtípusba. Egy gyors internetes teszt, néhány kérdés a társasági szokásainkról, és máris kiderül, hogy introvertáltak, extrovertáltak vagyunk, esetleg valahol a kettő között. A közösségi média pedig tele lett olyan posztokkal, ahol az emberek büszkén vallják be: „én introvertált vagyok, és erre büszke is vagyok!” – ami, ha belegondolunk, már önmagában is egy kicsit ellentmond annak, amit az introvertáltság jelent.
Nem az a baj, hogy beszélünk ezekről a fogalmakról – sőt, jó, hogy a társas viselkedés különbségei egyre inkább elfogadottá váltak. A gond inkább az, ahogyan a közbeszéd elkezdte értékké tenni az introvertáltságot, és közben finoman, de következetesen elkezdte leértékelni az extrovertáltakat. Mintha a csendesség automatikusan mélységet, az energikusság pedig felszínességet jelentene.
Pedig röviden összefoglalva csak annyiról van szó: az introvertált emberek általában akkor töltődnek fel, ha egyedül lehetnek, míg az extrovertáltak társaságban érzik igazán jól magukat. Az egyik csoport befelé figyel, a másik kifelé. Ennyi az egész. Nem jobb, nem rosszabb, csak más. Olvass még a témában
És mégis, ma, ha valaki kimondja, hogy „én extrovertált vagyok”, azt sokan azonnal lefordítják úgy, hogy „biztosan felszínes, hangos és önimádó”.
Én extrovertált vagyok.
Szeretek emberek között lenni, szeretek beszélgetni, nevetni, ismerkedni, történeteket hallgatni és megosztani. Engem nem fáraszt a társaság, hanem inspirál. Ha egy este barátokkal vagy idegenekkel beszélgetek, másnap reggel úgy ébredek, hogy tele vagyok ötletekkel, gondolatokkal, energiával.
És mégis, az utóbbi években egyre többször érzem úgy, mintha ezt szégyellnem kellene.
A közösségi médiában és a popkultúrában az introvertáltság hirtelen „menő” lett. A csendes, könyvmoly típus lett az új intellektuális ideál, miközben az extrovertáltakat sokszor a „felszínes, társasági, de üresfejű” skatulyába tolják. Mintha a társaság kedvelése kizárná a mélységet. Mintha a hangos nevetés és a figyelem igénye automatikusan butaságot jelentene.
