Pedig röviden összefoglalva csak annyiról van szó: az introvertált emberek általában akkor töltődnek fel, ha egyedül lehetnek, míg az extrovertáltak társaságban érzik igazán jól magukat. Az egyik csoport befelé figyel, a másik kifelé. Ennyi az egész. Nem jobb, nem rosszabb, csak más.
És mégis, ma, ha valaki kimondja, hogy „én extrovertált vagyok”, azt sokan azonnal lefordítják úgy, hogy „biztosan felszínes, hangos és önimádó”.
Én extrovertált vagyok.
Szeretek emberek között lenni, szeretek beszélgetni, nevetni, ismerkedni, történeteket hallgatni és megosztani. Engem nem fáraszt a társaság, hanem inspirál. Ha egy este barátokkal vagy idegenekkel beszélgetek, másnap reggel úgy ébredek, hogy tele vagyok ötletekkel, gondolatokkal, energiával. Olvass még a témában
Te is mindig egyedül eszel ebédszünetben? Egy kutatás szerint ennek meglepő oka lehet
„A gond az, hogy azt hiszed, van időd…” – 10 kőkemény idézet, ami nem esik jól, de fontos tudni
„10 évig kerestem, és három országgal arrébb megtaláltam az anyámat” – Örökbefogadottak mesélnek róla, hogyan találták meg a rokonaikat
„Csak uralkodni akart rajtam” – Bizonyos férfiak nem szerelemre vágynak, hanem érzelmi kontrollra
És mégis, az utóbbi években egyre többször érzem úgy, mintha ezt szégyellnem kellene.
A közösségi médiában és a popkultúrában az introvertáltság hirtelen „menő” lett. A csendes, könyvmoly típus lett az új intellektuális ideál, miközben az extrovertáltakat sokszor a „felszínes, társasági, de üresfejű” skatulyába tolják. Mintha a társaság kedvelése kizárná a mélységet. Mintha a hangos nevetés és a figyelem igénye automatikusan butaságot jelentene.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
