Az elmúlt időben egyre többször jött velem szembe témaként az, hogy ki kell várnunk bizonyos körülményeket ahhoz, hogy a problémáinkkal kezdeni tudjunk valamit.
Ezek a problémák nagyon sokrétűek lehetnek. Ilyen pl. egy érlelődő szakítás, az igény az életmódváltásra és igen, a traumák feldolgozása is idetartozik. Egyes körülmények segítenek, bátorítanak minket az úton. Ilyen pl. egy barátnő, aki folyton noszogat, kedvesen támogat, hogy megtedd a szükséges lépéseket. Más körülmények viszont, mint amilyenek pl. a kulturális, társadalmi üzenetek, sokszor megszégyenítőek és így hátráltatják a feldolgozást, fejlődést. Utóbbiak gyakran bűntudatot keltenek, pl. azáltal, hogy azt sugallják, nem vagyunk normálisak, vagy éppen minden normával szembemegyünk, ha nem akarunk családot alapítani, esetleg haragszunk a szüleinkre.
A családi traumákról manapság már tudjuk, hogy öröklődnek és akár hét generációra visszamenőleg hatnak, sokszor tudat alatt. Több generációnyi szenvedés, úttalanság, trauma kísér mindannyiunkat, és nem mindenki érik meg ugyanabban a pillanatban ezeknek a feldolgozására.
Ahogy arról már volt szó, mindenki kap olyan üzeneteket az ismerőseitől, vagy akár a médiából, a társadalomból, amelyek úgy igazán „betalálnak”. Ha te is azt érzed, az alábbiak közül valamelyikkel rendszeresen szembesülsz és minden alkalommal mély nyomot hagy benned (felzaklat, ideges leszel tőle, sírásra, szégyenérzetre, stb. késztet), akkor jó eséllyel te is blokkolod a traumáid feldolgozását:
„Ne gondolj ilyenekre, minden szülő szereti a gyermekét”
