Amikor megszületett az unokám, azt gondoltam, minden magától értetődően alakul majd. Hiszen én is anya voltam, felneveltem egy gyereket, tudtam, milyen egy kisbaba mellett élni. A fiam, Gábor és a felesége, Lili ráadásul csak félórányira laktak tőlünk, így biztos voltam benne, hogy sokat fogunk találkozni. Elképzeltem a közös vasárnapi ebédeket, a délutáni sétákat, a nagymamás hétvégéket, amikor majd nálunk alszik az unokám. Aztán megszületett Zsófi, és valahogy semmi sem úgy alakult, ahogy elképzeltem.
Az első hetekben természetesen gyakran átmentem hozzájuk. Vittem főtt ételt, bevásároltam, segítettem elpakolni, és mindig megkérdeztem, mire van szükségük. Lili azonban sokszor azt mondta, hogy köszönik, most minden rendben van. Ha felajánlottam, hogy vigyázok a babára, inkább azt válaszolta, hogy még nem szeretné másra bízni. Ezt nehezen viseltem. Úgy éreztem, mintha nem bíznának bennem, pedig én csak a segítségemet akartam adni.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
