Ültél már úgy a telefonod előtt, hogy órákig csak pörgetted vissza a galériát, és közben azon kaptad magad, hogy szinte vágyakozol az után a nő után, aki pár éve voltál?
Furcsa dolog ez a nosztalgia: egyszerre édes és fájdalmas, de van benne valami felszabadító is. Olyan, mintha a múltbeli fotóink időkapszulák lennének, amik segítenek kicsit más szemmel, talán sokkal több szeretettel nézni a mostani tükörképünkre.
Én imádok elveszni az emlékekben, még akkor is, ha a szép pillanatok mellé néha beúszik egy-egy nehezebb korszak emléke is. Mostanában például kifejezetten terápiás jellegű számomra visszanézni a kiskamaszkori képeimet. Pontosan olyan idős voltam rajtuk, mint most a lányom: tízéves. A fotókat nézve sokkal könnyebb megértőnek és elfogadónak lennem azzal a kislánnyal, aki voltam – és ezen keresztül azzal is, akit most nevelek. Biztos vagyok benne, hogy az én szüleim is rengetegszer érezték úgy, hogy nem a jó irányba megyek, és bennük is ott volt az az örök, generációs félelem, hogy „mi lesz ebből a gyerekből”. De láthatjuk, tapasztalhatjuk, hogy ezek a „mai fiatalok” valahogy mindig megoldják, hogy a szüleik büszkék lehessenek rájuk. Olvass még a témában
Amikor neked kell lebontani mások vélt falait – határhúzás, következő szint
„Már kislányként azt kellett hallgatnom, hogy milyen rossz élete volt miattam” – A szüleid nyomorát hallgatni gyerekként érzelmi bántalmazás
„A születésnapomon derült ki, hogy az egész család hazudott nekem” – Titkok, amelyek évekig rejtve maradtak
Kívül csillogás, belül csalás: ráláthattam a nagy influenszer-illúzióra
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
