Nem mondom, hogy a belső lassulás elfogadása nálam könnyen ment
A legnagyobb harcot azzal a társadalmi bűntudattal kellett megvívnom, amit a „kevésbé vagyok produktív” gondolata kelt az emberben. Messze nem egyik napról a másikra, sokkal inkább egyik évről a másikra, de fokozatosan leépítettem a feladataimat. Sokkal szigorúbban mérlegeltem, miben veszek részt, mit vállalok el, és hátraléptem onnan, ahol amúgy könnyedén tudtak pótolni – vagy amit én tudtam könnyen elengedni. Így utólag látom csak tisztán, mennyire szétszórtam a figyelmemet, az energiámat, és emiatt mennyire nem voltam jelen a saját életemben.
Persze borzasztó nehezen változtattam. Minden egyes lépésnél azt éreztem, mint amikor a Jenga-játékban kihúzok egy újabb darabot: a torony egyre inkább inog, és csak vakszerencse kérdése, mikor dől össze az egész. De ez nem történt meg. Sőt, idővel olyan lett, mintha az egyes darabokat nem a torony tetejére tettem volna, hanem az üres helyeket pótoltam volna velük alul.
A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a korlátaink tiszteletben tartása valójában az autonómiánk érvényesítéséről szól: felismerjük, hogy a saját időnk felett mi is dönthetünk, nem csak a külső elvárások. Olvass még a témában
„Azt hittem, megkéri a kezem, de a fa alatt szakított velem” – Karácsonyok, amik máshogy alakultak, mint vártuk
Gyerek képernyőidő? Talán előbb azt kellene megnéznünk, mennyit telefonoznak a szülők
3 könyv, amit idén olvastam, és maradandó hatással volt rám
„Be akarta perelni, mert kocogni jár” – Ügyvédek mesélnek a legőrültebb megkeresésekről
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
