Gondolkoztál már, hány olyan láthatatlan útkereszteződés volt az életedben, ahol egyetlen „igen” vagy „nem” választott el egy teljesen más sors megélésétől? Én már többször is!
A szabadság volt az egyetlen iránytűm
Visszagondolva a húszas éveim elejére, egy olyan életszakasz rajzolódik ki előttem, ahol az időm még végtelennek tűnt, a lehetőségeim pedig hívogatóan tágasnak. Frissen az érettségi után, a felsőoktatás kapujában állva egy olyan különleges vákuumban találtam magam, ahol semmilyen komolyabb kötelezettség nem kötött gúzsba. Nem volt még felelősségem senki másért, nem tartoztam elszámolással a döntéseimért, és a „tiszta lap” nem csupán egy elcsépelt metafora volt, hanem a mindennapi valóságom.
Ez az állapot persze éppolyan ijesztő volt, mint amilyen felszabadító, hiszen a teljes függetlenség mellé akkoriban vajmi kevés anyagi biztonság társult – mondhatni, semmi. Olvass még a témában
Mégis, abban a szűkös szabadságban volt valami mámorító: a tudat, hogy bármelyik vonatot vagy repülőgépet választhatom, ha elég bátorságot gyűjtök hozzá.
Ebben a felfokozott állapotban költöztem néhány hétre Budapestre, bízva abban, hogy a nagyváros zaja majd megadja a választ a jövőmet feszítő kérdésekre. Miközben az álláshirdetéseket bújtam és interjúkra jártam, a képernyőn rendre felvillantak azok a távoli világok, amelyekről korábban csak álmodoztam. Az önkéntes munka gondolata, különösen a távoli kontinenseken végzett természetvédelmi vagy szociális tevékenység mágnesként vonzott. Emlékszem, hányszor képzeltem el magam Ecuador esőerdőiben, amint fákat ültetek, vagy egy eldugott afrikai faluban segítek a helyieknek, messze a magyar hétköznapoktól.
Néhány helyre a jelentkezésemet is elküldtem: minden egyes e-mail után egy kicsit messzebb éreztem magam az itthoni biztonságtól, és közelebb ahhoz a kalandhoz, ami alapjaiban írhatta volna át a sorsomat.
Aztán, ahogy az az életben lenni szokott, a sors és a szív váratlanul közbeszólt
Miközben a távoli utazásokat terveztem, a magánéletemben bekövetkezett egy olyan fordulat, ami finoman, de határozottan visszahúzott a földre. Hirtelen fontossá vált a jelenlét, a közelség és az az érzelmi biztonság, amit egy (újra)alakuló kapcsolat ígért. Meggyőztem magam, hogy ha meg van írva, akkor az ecuadori erdők megvárnak, és egyelőre inkább a tanulás mellett teszem le a voksomat – itthon.
„Ez csak egy rövid halasztás, egy bölcs döntés, amivel időt nyerek és néhány év múlva se leszek elkésve semmiről” – megnyugtattam magam, hogy a diploma után majd újult erővel vágok bele a nagyvilág felfedezésébe, és akkor már több tapasztalattal a hátam mögött indulhatok el.
Ami ezután következett, az maga volt az élet a kiszámíthatatlan és csodálatos sodrásával. A hat év, amit a „később majd megteszem” ígéretével töltöttem, észrevétlenül repült el. A karrierem szinte magától értetődő módon ívelt felfelé, és olyan munkahelyekre leltem, amik szakmai kiteljesedést, új ismeretségeket és vágyott szabadságot is adtak számomra.
A párkapcsolatomból család lett, és mire észbe kaptam, a kislányom apukájával megteremtettük az otthonunkat. Az ecuadori faültetés képe szép lassan elhalványult a pelenkázás, a határidők és a „mit főzzek holnap ebédre” típusú dilemmák között. Nem azért tűnt el, mert elfelejtettem, hanem mert a helyét átvette egy olyan kézzelfogható és mély boldogság, amit korábban el sem tudtam képzelni.
Az el nem indult utak tanulsága
Időnként elgondolkodom rajta, vajon ki lenne ma az a nő, aki akkor, ott, a húszas évei elején a repülőjegyet választja a beiratkozási papírok helyett. Valószínűleg egy egészen más személyiség, egy teljesen más élet köszönne vissza rám a tükörből: talán függetlenebb, talán világot látottabb lennék, de minden bizonnyal nem ismerném azt az erőt, ami most az életem alapját adja.
Megnyugtató a tudat, hogy bár nem mentem el fát ültetni a világ másik felére, itt, a saját kertemben és a családom körében mégis gyökeret ereszthettem. Az életünk ugyanis nem a kihagyott ziccerekről szól, hanem azokról a választásokról, amelyek azzá tettek minket, akik ma vagyunk.
