Sokszor halljuk: „anyukám főztje a legjobb”, a „nagymamám csirkepaprikását senki sem tudja felülmúlni”, „finom, de hát nem olyan, mint otthon”. Az ilyen mondatok egyszerre tudnak melengetőek és bénítóak lenni. Hiszen a családi ízekhez emlékek, érzelmek, hangulatok tapadnak – nem csoda, ha nosztalgiával beszélünk róluk.
De ezek a kijelentések – akár akaratlanul is – könnyen átválthatnak összehasonlításba, és az újonnan főző családtag, pár, barát vagy barátnő úgy érezheti: bárhogy is próbálkozik, valakinek a rég bevált receptje úgyis „legyőzi” az övét. Pedig az egésznek nem a versenyzésről kellene szólnia. Hanem a kapcsolatokról, az egyéni utakról, és arról, hogyan adjuk át magunkat egy tányér ételen keresztül.
Az örökség, amit viszek – és amit hozzáadok
Sokan szinte a konyhában nőttünk fel. Az illatok, a rotyogó fazekak hangja, az első kóstolások mind-mind meghatározó élmények. Nekem is számtalan gyerekkori kedvencem anyukám főztjéhez kötődik. Tőle tanultam meg elkészíteni azokat az ételeket, amelyek gyerekként megvigasztaltak, összetereltek minket egy asztal köré, és ma is képesek visszarepíteni azokba az időkbe. Olvass még a témában
De felnőttként, amikor én is elkezdtem főzni – nem csak magamnak, hanem másoknak is –, máshonnan is elkezdtem ötleteket meríteni. Új ízek, új kultúrák, más alapanyagok is helyet kaptak a konyhámban.
Az ázsiai konyha például teljesen beszippantott, és örömmel láttam, hogy édesanyám is nyitott volt rá. Volt olyan pillanat, amikor én mutattam neki újat, én kínáltam meg olyan étellel, amivel ő korábban nem kísérletezett – és ez csodálatos érzés volt. Egymást inspirálni, nem csak egyoldalúan tanulni – ezt is hozhatja a felnőtt lét, ha engedjük.
