Ahogy magunk mögött tudjuk a Mindenszenteket és a Halottak Napját, és lassan az év végére, a karácsonyi ünnepekre fordulunk, sokan nem a felhőtlen örömöt, hanem a hiány égető felerősödését élik meg.
Az október számomra is egy különösen nehéz hónap, mert szinte az összes közeli hozzátartozómat – más-más évben, de ebben az időszakban – veszítettem el, és sajnos az idei évben ez a „lista” újra bővült. Az évfordulók egyébként is nehezek, de amikor újra feltépik a sebeimet, akkor akarva-akaratlanul is szembesülök azzal, hogy a veszteség milyen mély és sokrétű folyamat.
A társadalmunk sajnos teljesen tabusította mind a halált, mind a gyászt, ami miatt szinte idegenként tekintünk a saját legbensőbb megéléseinkre is. Amikor nemrégiben elment egy családtagom, többen is megkérdezték tőlem, hogy a tízéves lányomat is tényleg elviszem-e a temetésre, felajánlva, hogy addig vigyáznak rá. Bár ez kétségkívül kedves gesztus volt, engem mégis mélyen megérintett, hiszen egy gyermeknek is ugyanúgy szüksége van a lezárásra, elvégre ő is a szerettét veszítette el. Egy polgári búcsúztatón semmi olyat nem fog látni, ami ne lenne az elmúlás teljesen természetes része. Olvass még a témában
„Úgy viselkedett, mintha a szolgái lettünk volna” – Idegenvezetők mesélnek a legpofátlanabb turistákról
Ezt hozza 2026. november 10. a numerológia szerint: stabilitás és rend
5 ősi rituálé, amit Halloween estéjén érdemes kipróbálnod, ha elengednél valamit a múltadból
Másokat megérteni, önmagunkat nem elveszíteni – hol húzódik a határ?
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
