Nekem is vannak gyermekkori emlékeim temetésekről, gyertyagyújtásról, de nincsenek rossz megéléseim, mert valahogy az élet természetes részének számított, hogy a születés mellett a halál is az utunk velejárója. Manapság azonban – hasonlóan a „sterilizált” szüléshez – a haldoklást és a halált is teljesen burokba zártuk, egyszerűen elrejtettük a mindennapjaink elől.
Nem csak könnyek: a gyász őszinte, elhallgatott arcai
Ennek a túlzott sterilizálásnak és tabusításnak az az ára, hogy amikor a veszteség után váratlanul betörnek hozzánk a legkülönfélébb, nehezen kezelhető érzelmek, ahelyett, hogy megengednénk magunknak az átélésüket vagy szakemberhez fordulnánk velük, inkább elfojtjuk őket.
Pedig az olyan reakciók, mint amilyen például a megkönnyebbülés, teljesen természetesek akkor, amikor egy hosszan tartó, kínszenvedéssel teli betegség után engedünk el valakit. De hasonlót érezhetnek azok a hozzátartozók is, akik egész életükben mindent megpróbáltak – anyagi és személyes támogatást sem sajnálva –, hogy elvonóra küldjék vagy megváltoztassák a függő rokonukat, de csak elutasításba, hazugságba, adott esetben bántalmazásba ütköztek. Olvass még a témában
Ilyen esetben, amikor a végkimerülés határán a szervezet végül feladja a harcot, a családtagokban nemcsak a gyász, hanem egyfajta csendes, bűntudatot keltő felszabadulás is megvillan.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
