Nem tartom magam távolságtartónak, de – még a közelebbi barátaimmal is – beszélgetés közben úgy érzem jól magam, ha megvan az egy lépés távolság.
Fiatal felnőttként természetesnek tartottam a közeli barátaimmal a testi érintéseket (pl. hátsimítás, kézen fogva járás, derék átfogása egyik kézzel stb.), ma, férjezett asszonyként már „alkalom” kell ahhoz, hogy ezt ne érezzem idegennek. Természetesen mindenkinek más a személyes tere, sőt, az koronként is változhat.
Az 1960-as években Edward Hall antropológus által végzett kutatás szerint mindannyiunknak szüksége van egy kb. 45-50cm-es személyes térre, ezt nevezzük intim térnek. Ez az a távolság, amelyet a közeli barátokkal és a családtagokkal való beszélgetésben, együttlétben tartunk. 50cm és 120cm közötti az a távolság, amelyet az ismerősökkel, kollégákkal kényelmesnek tartunk, és 120cm-nél nagyobb távolság az, amit idegenekkel szemben komfortosnak érzünk. Ezek általánosan megállapított határok, amelyek személyenként változhatnak.
Nem tehetünk róla…
A személyes terünk határai az agyunk amigdala részében vannak rögzítve. Ez a rész felel elsődlegesen az érzelmi reakciók feldolgozásáért, és ezt tartják a félelemközpontunknak. Azzal, hogy valaki a fenn említett személyes terünk határait megsérti, ez automatikusan aktiválódik.
Ha bármilyen oknál fogva az amígdala sérül, a személyes terünk határai is módosulhatnak.
Az, hogy meddig tart az auránk, nemcsak a személyiségünktől függ, de kulturálisan is változhat, sőt generációnként is eltérő lehet. Néhány dél-amerikai államban, pl. Argentínában vagy Peruban az idegenekkel sem tartanak 55-60cm-nél nagyobb távolságot. A személyes tapasztalatok szintén sokat nyomnak a latban: az, aki erőszakos bűncselekmény áldozata volt korábban, valószínűleg jóval nagyobb személyes teret igényel magának, különösen az idegenekkel szemben.
Azok az emberek, akik könnyen, szívesen megérintenek másokat, általában azért teszik, mert megtapasztalták a neveltetésük során a nonverbális kommunikáció erejét a kötődésben.
Dacher Keltner, a kaliforniai Berkeley Egyetem pszichológusa szerint az érintés az egyik legbiztosabb kommunikáció. Egy ölelés, vagy egy vállveregetés a megfelelő személytől jóval erőteljesebb és hatékonyabb feszültségoldó, mint bármilyen szóbeli biztatás. A legkisebb érintésnek is hatalmas ereje van, ha a szerelmünktől vagy a barátunktól kapjuk. Csökkenti a stresszt, és oldja a feszültséget, félelmet.
Egy 2017-ben végzett kutatás során, melyet az Arizonai Egyetemen végeztek, 110 különböző háttérből érkező férfit és nőt vizsgáltak. Mindegyikük foghatta a házastársa, a szerelme vagy a barátja kezét, miközben egy MRI készülékben gyenge elektromos sokkhatásnak vetették alá őket. A kutatók azt mérték, hogy milyen pszichológiai hatás éri őket, és milyen agyi aktivitás indul be. Ugyanezt vizsgálták aztán, ha egy idegen fogta a kezüket, illetve ha egyedül kellett átélniük a kellemetlen kísérletet.
Ez a felmérés igazolja, hogy ha közeli hozzátartozónk vagy barátunk fogja a kezünket, a félelem jóval kisebb mértékű, mint ha egyedül kell szembenéznünk vele. Az idegen kéznek semmilyen hatása nincs a félelemérzetünkre.
Idegen nem érhet hozzánk sehol a világon
Különböző kulturális környezetben végzett kutatások azt igazolják, hogy a szerelmesek közötti bármilyen érintés megengedett, ahogy a barátok közötti érintések is többnyire azok. Idegenek között azonban sehol a világon nem elfogadott a kezek érintésén túl más testrészek érintése, az mindenhol különböző mértékű erőszaknak számít.
Míg a gyerekek bátorítónak, biztatónak érzik a baráti vállveregetést a szüleiken kívül akár a tanáraiktól, edzőiktől is, fiatal felnőttként már a hasonló érintések diszkomfort érzetet is kelthetnek bennük. A személyes terünk tehát nem fix, változhat. Ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy a másiké meddig tart, és nem szeretnénk kényelmetlen szituációban találni magunkat, jobb, ha érintés előtt rákérdezünk.