De volt valami, amiben az első pillanattól kezdve egyetértettünk: bármi történik közöttünk, a legfontosabb, hogy a lányunknak a körülményekhez képest a lehető legjobb legyen.
Nem mondom, hogy minden könnyű volt. Egy válás akkor is veszteség, ha közösen döntötök róla. Voltak nehéz beszélgetések, sértettségek, új szabályok, új rutinok. Meg kellett tanulnunk másképp működni egymással. Nem párként, hanem szülőtársként.
Most, négy évvel később már egészen más szemmel látom a dolgokat. És talán furcsán hangzik, de ma már tényleg azt gondolom: jobb szülők lettünk attól, hogy különváltunk.
Nem azért, mert a válás önmagában jó dolog lenne. Hanem azért, mert a kapcsolatunk már nem volt boldog, és nem is volt esély arra, hogy az legyen. És ezt a gyerek is érezte volna, még akkor is, ha próbáljuk előtte titkolni. Olvass még a témában
A leghírhedtebb kísértetjárta helyek Magyarországon – egy részük ma is látogatható!
Egész életünkben egy célt hajszolunk – de közben élvezzük az utazást?
Amikor apuka megijed a felelősségtől: történetek, amikor az apa pár hónapos baba mellől lépett le
5 jel, hogy sokkal érzékenyebb vagy, mint amennyit mások észrevesznek
Sokan mondják, hogy „a gyerek kedvéért” együtt kell maradni. Régen én is azt hittem, ez a szeretet egyik legnagyobb bizonyítéka. Ma már nem vagyok ebben biztos. Mert azt is láttam volna magunkon, milyen emberekké válunk egy boldogtalan kapcsolatban.
Megkeseredetté. Feszültté. Kimerültté.
Ezt a terhet a gyerekünk is cipelte volna velünk együtt
A döntésünkkel viszont valami egészen más történt. Mivel mindkettőnknek megvan a saját élete, a saját tere, a saját nyugalma, sokkal több energiánk marad arra, hogy valóban jó szülők legyünk. Nem egymás ellen harcolunk, hanem a lányunkért dolgozunk együtt.

Tudom, hogy ez nem minden elvált szülőnél működik így, és talán szerencsénk is van. De tényleg tudatosan figyelünk is arra, hogy a lányunk mindkét oldalról ugyanúgy érezze a szeretetet és az elfogadást.
Együtt ünnepeljük a születésnapját. Együtt karácsonyozunk. Ha iskolai fellépés van, mindketten ott ülünk a nézőtéren. Soha nem mondunk rosszat egymásról előtte, még viccből sem. Nem akarjuk, hogy úgy érezze, választania kell közöttünk.
Persze ehhez sok önuralom kellett. Meg rengeteg kommunikáció. Meg kellett tanulnunk félretenni a saját sérelmeinket azokban a helyzetekben, ahol már nem rólunk van szó, hanem róla.
Ma már természetes, hogy megbeszéljük a vele kapcsolatos dolgokat. Közösen hozunk döntéseket. Egyeztetünk iskoláról, programokról, szabályokról. Általában véve tényleg jó csapatként működünk.
És őszintén hiszem, hogy ezt azért tudjuk megtenni, mert már nem próbálunk mindenáron házastársak maradni.
Ha együtt maradunk csak azért, mert „ezt kell”, valószínűleg lassan felemésztett volna minket a saját boldogtalanságunk. Egymást hibáztattuk volna azért az életért, amiben egyikünk sem érzi jól magát. A feszültség beszivárgott volna a hétköznapokba, a türelmünkbe, a szülőségünkbe is.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.






