Veled is előfordult már, hogy a mondat közepén megakadtál, mert a máskor olyan magától értetődően jövő ragozás egyszer csak nem ment? Néhány ige felszólító módba helyezése különösen nagy fejtörést okozhat, és olyan is van, hogy egyszerűen nem találunk megoldást. Na de miért?
Talán furcsának tűnhet de igaz: nem minden igét lehet minden igeidőben használni, és nem is lehet minden igét például felszólító módba helyezni. Ha a nyelvre egy jól leírható szabályrendszerként gondolunk, akkor ez talán egy furcsa gondolat, de mivel egy folyamatosan változó, a beszélők értelmezése által befolyásolt rendszerről van inkább szó, mindez korántsem olyan meglepő. Elég csak például a ‘szokott’ igére gondolni (a ‘szokásban van’ jelentésében), aminek ugyan az alakja múlt idejű, mégis jelen értelemben használjuk. Ha mégis a múltra utalnánk, akkor jönnek az olyan tréfás megoldások, mint a ‘szoktam volt’ és társai.
Hasonló a helyzet néhány ige felszólító alakjával – egészen egyszerűen nincs nekik. Ezt a jelenséget a nyelvészet defektivitásnak nevezi, és lehetnek jelentésbeli okai – mint a már említett ‘szokott’ esetében – de lehetnek hangtaniak is, amikor a szótő végződése miatt egyszerűen sehogyan sem tudja a beszélő „odapattintani” a felszólító mód jelét, mert a végeredmény mindenképpen furán hangzik. Érdekesség, hogy ezekben az esetekben nem mindig azonos a beszélők álláspontja: van, aki szerint ha kicsit sután is hangzanak, de felszólító módba lehet tenni ezeket az igéket, míg mások elképzelni sem tudják a felszólító módú formát. És mivel nem létezik egy, nagy, szabályokkal leírható magyar nyelv, csak a beszélők által használt nyelvváltozatok léteznek, ezért ezeknek az igéknek az esetében azt sem lehet megmondani, hogy most akkor ténylegesen van-e felszólító módú alakjuk, vagy sem. De nézzünk néhány példát is ezekre az igékre! Neked sikerül felszólító módba tenned őket?
Csuklik
