Tizenéves korom óta időről időre újraszerveztem az életem a mérleg köré azt gondolva, hogy „ha majd kevesebbet mutat, minden könnyebb lesz”.
Aztán rendre bebizonyosodott, hogy a súlyom nem egy végérvényes állapot, hanem egy folyton mozgó szám, ami ugyan üzen nekem, de a miérteket a testem általában jobban érti, mint én magam. A várandósság alatt elképesztően sokat híztam, de a szülés után két hónappal már vékonyabb voltam, mint terhesség előtt. Máskor már arra gondoltam, hogy talán beléptem a perimenopauzába, mert felszedtem pár kilót és egyszerűen nem mozdult a súlyom – ezt követően hetekig feküdnöm kellett egy műtét miatt, én pedig észrevétlenül „versenysúlyomra” fogytam.
Az évek során egyre világosabbá vált számomra, hogy a testem saját logikát követ, és sokkal többet tud arról, mire van szükségem, mint amennyit én kívülről látni vélek. Ez volt az első olyan pillanat, amikor elkezdtem más szemmel nézni a fogyási szándékomra, de több oka is van annak, hogy már soha nem fogadnám meg újévkor, hogy „idén lefogyok”. Olvass még a témában
Tegnap még szeptember volt, holnap meg már karácsony?
Mondjuk ki: a felnőttek sokszor hülyék – és ezért nem nevelem a lányom arra, hogy csak a kora miatt tiszteljen valakit
5 dolog, amit a vásárlók most a legjobban keresnek egy lakásban – egy ingatlanszakértő szerint
„Nem jövök be a pasiknak, akik nekem tetszenek” – Hányszor voltál a Halo-effektus áldozata?
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.






