Tizenéves korom óta időről időre újraszerveztem az életem a mérleg köré azt gondolva, hogy „ha majd kevesebbet mutat, minden könnyebb lesz”.
Aztán rendre bebizonyosodott, hogy a súlyom nem egy végérvényes állapot, hanem egy folyton mozgó szám, ami ugyan üzen nekem, de a miérteket a testem általában jobban érti, mint én magam. A várandósság alatt elképesztően sokat híztam, de a szülés után két hónappal már vékonyabb voltam, mint terhesség előtt. Máskor már arra gondoltam, hogy talán beléptem a perimenopauzába, mert felszedtem pár kilót és egyszerűen nem mozdult a súlyom – ezt követően hetekig feküdnöm kellett egy műtét miatt, én pedig észrevétlenül „versenysúlyomra” fogytam.
Az évek során egyre világosabbá vált számomra, hogy a testem saját logikát követ, és sokkal többet tud arról, mire van szükségem, mint amennyit én kívülről látni vélek. Ez volt az első olyan pillanat, amikor elkezdtem más szemmel nézni a fogyási szándékomra, de több oka is van annak, hogy már soha nem fogadnám meg újévkor, hogy „idén lefogyok”. Olvass még a témában
A fogyási fogadalom illúziója
A kutatások adataiból is egyre nyilvánvalóbb, hogy a testsúlyt érintő fogadalmak többsége nemcsak irreális, hanem kifejezetten káros is lehet. Évtizedek óta vizsgálják a szakértők, miért olyan ritka a tartós fogyás, és a kép nagyon egyértelmű: a diéták túlnyomó többsége nem hoz hosszú távú eredményt. Ha az időszakos étrendek működnének, elég lenne egyszer lefogyni, és többé nem küzdenénk a felesleggel.
Ehhez képest a valóság sokkal inkább szól ismétlődő fogyásról, visszahízásról, újabb próbálkozásokról és még több csalódottságról.
A testsúly ugyanis nem egy egyszerű gomb, amit januárban megnyomunk, és kész. Genetikai, hormonális, társadalmi és életmódbeli tényezők sokasága határozza meg, hogy hízunk vagy éppen fogyunk, és ezek nagy része még csak nem is áll a tudatos irányításunk alatt. Ettől függetlenül a kultúránk, környezetünk mégis azt erősíti, hogy a súlyunkért kizárólag mi vagyunk felelősek, és ha „eléggé akarjuk”, biztosan sikerül lefogynunk önállóan is.
A jojónak súlyos ára van
Talán a fogyókúrák legnagyobb buktatója nem is az, hogy nem működnek, hanem hogy milyen mellékhatásokkal járnak. Például a jojó effektus – amikor valaki újra és újra lefogy, majd folyton visszahízik – bizonyítottan rosszabb egészségi mutatókkal jár együtt, mint ha valaki soha nem is fogyókúrázott volna. Fokozott gyulladásokkal, magasabb vérnyomással, ingadozó vércukorszinttel és végeredmény gyanánt még nagyobb testsúllyal hozták összefüggésbe – ráadásul jelentően rombolja az önértékelést.
Az emberek túlnyomó többsége minden egyes sikertelen fogadalommal elveszít valamit a saját magába vetett hitéből, a bűntudat és szégyen pedig sokszor többet árt, mint maga a súlyfelesleg.
Ugyanakkor fontos kimondani: ez semmiképp nem felmentés az egészséggel kapcsolatos felelősségünk alól. De az egészség nem ott kezdődik, hogy koplalunk vagy számokat hajszolunk a mérlegen, sokkal inkább ott, hogy stabil, szerethető és fenntartható szokásokat alakítunk ki, olyanokat, amelyek nem büntetnek és nem a hiányra épülnek, hanem a lehetőségekre és a tudatosságra.
A testünk nem egy projekt, amit minden év elején újraindíthatunk
A fogyási fogadalmak egyik legnagyobb hibája, hogy az adott testsúlyt célként kezelik. Ha azonban a fogadalom nem a cselekvésre, hanem az eredményre fókuszál, szinte biztos, hogy frusztráció lesz a vége. Ráadásul a súlyra való túlzott koncentrálás könnyen vezethet rendellenes étkezési mintákhoz, mániákus önfigyeléshez, vagy akár evészavarokhoz is. Innen pedig már tényleg csak egy lépés a szorongató önmegfigyelés, az ételektől való aggodalmas távolságtartás, a túlzásba vitt edzés vagy az étkezések feletti kontroll elvesztése.
A súlyra nehezedő, túlzott fókusszal éppen az a természetes kapcsolat sérül meg, amelyet a testünkkel minden nap gondosan ápolnunk kellene.
Az ez évi tapasztataim után már tisztán látom, hogy ha bármit érdemes fogadalommá tennem, az egész biztosan nem a súlyommal kapcsolatos, hanem a testemmel. Figyelmesebb, megértőbb leszek vele, még több olyan szokást építek be a mindennapjaimba, amelyek hosszú távon is fenntarthatók, és a lehető legtávolabb állnak a sanyargatás minden formájától.
