Volt valami nagyon szép abban, hogy — bár csak futólag ismerjük egymást — átlépted azt a határt. Nemcsak fizikailag a küszöböt, hanem a szimbolikus határt is: megengedted, hogy részese legyek egy apró részletnek az anyaságod történetéből. Ez a bizalom, az a „beengedés”, egyszerre sérülékeny és értékes. Neked talán csak egy rövid lélegzetvétel volt, nekem meg egy pillanatnyi visszapillantás arra, milyen az, amikor még minden pillanatban rád van utalva egy kicsike emberke. De mindkettőnknek fontos volt.
A baba is izgatottan fedezte fel a másik lakás fényét, illatait, a kanapé textúráját — hiszen egy ilyen apró babának minden újdonság egy kaland. És amikor eljött az idő, hogy visszaadjam, éreztem, hogy nemcsak egy testet adok vissza: valami belső nyugalmat is hazaviszel magaddal. Én pedig ott maradtam azzal a meleg érzéssel a mellkasomban, hálásan azért, hogy kicsit újra érezhettem ezt az ismerős szerepet.
Köszönöm, hogy beengedtél. Köszönöm, hogy elfogadtad a felajánlott plusz kezet, és még inkább köszönöm, hogy egy pillanatra részévé váltunk annak a titkos, gondoskodó, vigyázó és megtartó szövetségnek, amit a nők építenek egymás között, mióta világ a világ. Ha újra szükség van rám, tudod, hol találsz. Olvass még a témában
