Csak annyira volt szoros kapcsolatunk, mint bárkinek szokott a saját szomszédjával lenni. Ismertük egymást, köszöntünk, volt, hogy kölcsönkértem a létrájukat. Amikor egyre gömbölyödni kezdett a pocakod, a liftben összefutva persze lefutottuk a szokásos beszélgetéseket, hogy vannak, hogy viselik a meleget, hol nyomja, emlékszem én is, igen, igen.
Egy ideje pedig már hármasban találkozunk össze a gangon, mikor reggel vagy este ott levegőztök, nézem, ahogyan az apró buksi az arcodhoz simul, a parányi ujjak a válladon matatnak. Köszönünk, hogy vagytok, jaj már megint milyen sokat nőtt – szokásos dolgok, amiket egy kisbabás anyukának mondani szokott az ember.
És az elköszönés végén mindig hozzáteszem: ha bármikor kell egy plusz kéz, itt vagyok. Nem csak udvariasságból mondom — tényleg így gondolom. És közben sosem vagyok benne biztos, elhiszed-e. Hogy tudod-e, hogy valójában, igazán, tényleg mennyire szívesen látnálak titeket, persze, csak ha te is akarod. Olvass még a témában
Aztán a múlt héten, pont egy ilyen rövid találkozás után, alig csuktam be magam mögött az ajtót, és megjött az üzeneted: „Ha tényleg ráérsz, van nagyon finom teám, szívesen hoznék belőle, hogy megigyunk egy csészével.” Nem gondolkodtam sokáig — azonnal igent mondtam.
