Felismertem valamit abban az üzenetben: a saját, hat évvel ezelőtti hangomat. Akkor még itthon voltam a kislányommal, és bár minden porcikáját imádtam annak a tökéletes kis csodalénynek, néha bármire képes lettem volna, csak hogy legyen tíz perc, amikor nem nekem kell végigmondani az állathangokat a leporellóban. Hogy válthassak egy mondatot egy felnőttel. Hogy ne nekem kelljen az ötszázadik kört megtenni a nappaliban, a kezemben cipelve őt. Hihetetlenül boldognak és szerencsésnek éreztem magam akkoriban – de ezzel együtt magányosnak és végtelenül kimerültnek is.
Amikor átjöttél, és leültél a kanapéra a csészével a kezedben, éreztem, tudtam, hogy neked ez most nemcsak egy bögre tea, neked ez most talán a hét eseménye lesz. Tudtam, mert én is jártam a te cipődben. Ahogy beszélgettünk — néha csendben, néha nevetve —, én boldogan ringattam a babádat. Örültem, hogy újra húsos kis babacombokat tartok a kezembe, hogy mélyen beszippanthatom azt a semmihez sem fogható babaillatot.
Egy pillanatra olyan volt, mint annak idején a saját kislányomat ringatni: ugyanaz a megnyugtató kis súly, ugyanaz a lélegzetvétel, a kis orrcimpák remegése, mikor lassan elalszik.
Te pedig örültél, hogy volt néhány szabad perced. Hogy egy picit levette valaki a válladról a terheket, hogy ki tudja mióta először melegen ihattad meg a teádat. Olvass még a témában
