Városi legenda, vagy a kutyák és gazdáik egy idő után tényleg elkezdenek hasonlítani egymásra? Noha az együtt töltött idő alatt a páros biztosan összecsiszolódik valamelyest, vannak elméletek, amelyek szerint eleve olyan kutyát választunk, aki hasonlít ránk.
Michael Roy, a San Diego-i Kaliforniai Egyetem pszichológusa volt az egyik első, aki tesztelte az elképzelést. Három közeli kutyaparkot felkeresve külön-külön lefényképezte a kutyusokat és a gazdikat, majd megkérte a kutatásban résztvevőket, hogy próbálják meg összepárosítani a kutyákat a gazdájukkal. Annak ellenére, hogy semmiféle támpontot nem adott, azt tapasztalta, hogy a válaszadók egészen jó pontossággal ki tudták találni, hogy melyik kutya melyik gazdához tartozhat, és ezt az eredményt azóta több kutatás is reprodukálta.
Ugyanakkor az is igaz, ez az eredmény csak a fajtatiszta kutyákra érvényes (nem a keverékekre), és néha a felszínes megjelenésen alapul: a hosszú hajú nők nagyobb valószínűséggel kedvelik a hosszú, lógó fülű kutyákat, a nehezebb emberek pedig inkább ducibb kutyákat tartanak. De a hasonlóság finomabb vonásokban is megmutatkozik, például a szemek formájának. Olyannyira, hogy, amikor a fotókon a szemeket eltakarták, a résztvevőknek sokkal nehezebben ment a képek összepárosítása.
Persze, olyan képek is készülnek, amiket az egymásra hasonlító gazdák és kutyáik közösen szerepelnek. A gazdik és kutyáik közös fotózása mára külön kis zsánerré vált a fényképészetben, és valóban megmosolyogtató, hogy sokszor mennyi közös vonást lehet felfedezni a négy- és kétlábú barátokban.