Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik teljesen egyedül nekivágnak a nagyvilágnak, és mindenféle izgalmas kalandba keverednek. Sőt, már azokra is nagy adag csodálattal nézek, akik képesek úgy beülni például a moziba, hogy társaságként csak egy doboz popcornt és üdítőt visznek magukkal.
Ugyanis nem tudom, mások hogy vannak vele, de én mindig egy kicsit elveszettnek érzem magam, ha egyedül vagyok kénytelen megebédelni, vagy több órás bevásárló körútra indulni. Jó, persze az esetek többségében csak szimplán megrándítom a vállam, mint akit egy cseppet sem érdekel, de azért jobban örülnék egy kis társaságnak.
Melyik arkangyal vigyáz rád a születési hónapod szerint?
És most – kivételesen – nem arra gondolok, milyen klassz lenne megtalálni Mr. Tökéletest, hogy aztán minden nap romantikus pikniket szervezzünk a parkban. A tündérmesékből már nagyjából kinőttem, és a múlt heti beszélgetésem Andival ráébresztett arra, hogy mennyire imádok szingli lenni. Meg egyébként is, túl hideg van a piknikekhez, ezen tervemhez majd visszatérek inkább a nyáron. A lényeg, hogy egyik nap belém villant: mióta véget ért a kapcsolatom Ádámmal (és bár akkor esküdni mertem volna, hogy lelassították az idő kerekét, észrevétlenül eltelt kb. 10 hónap), a szabadidőm többségében igyekeztem társaságban lenni.
