Ezek után alaposan visszavettem az iramból, és néhány hét múlva egy idegőrlő mókuskerékben találtam magam, amiből Ádám eljegyzése rángatott ki – és a többit már talán te is tudod. Az Újratervezős listámmal kimásztam a gödörből, de egy biztos: a mai napig utálok egyedül lenni. De tényleg. Olyannyira, hogy a háttérben folyamatosan szól a tévé, különben úgy érzem magam, mint a Legenda vagyok című film főszereplője. Teljesen egyedül. Emiatt aztán van, hogy órákba telik elaludnom – a gondolataimmal ugyanis csak ilyenkor maradok kettesben, és hát hogy is mondjam, altatónak elég gyengék. Így hát úgy döntöttem, legyen ez a kihívásom erre a hétre: az elkövetkező néhány napban megpróbálom élvezni az egyedüllétet.
Helyzetjelentés pár nappal későbbről
Nos, így péntekre egy dolgot magabiztosan kijelenthetek: az álomba szenderülési időmet jelentősen lecsökkentette a tervem! Na de ne rohanjunk ennyire előre.
A hét első felében csak apróbb változtatásokat ütemeztem be. Első körben kizártam az alapzajt: nem kapcsoltam be a háttérben a tévét csak azért, hogy amikor a konyhában próbálok tésztát főzni, ne érezzem magam totál egyedül. Ez persze rövidesen ahhoz vezetett, hogy elképesztően unatkozni kezdtem. Aztán énekelgetni. Majd hangosan magamban beszélni. Még szerencse, hogy vastagok a függönyök, és egyetlen szembeszomszéd sem látta őrületes mutatványomat. Aztán nem sokkal később beindultak a gondolataim, amiket szinte észre sem vettem egész nap – hiszen 8 órában a munkatársaimmal és az ő véleményeikkel voltam összezárva. Olvass még a témában
„A férjem a szomszéd bungalóban szexelt” Mézeshetek, amik válással végződtek
Erről árulkodik a szakértők szerint, melyikőtök hozza meg a pénzügyi döntéseiteket
Óvatosan a HOBOszexuálisokkal! 10 nő figyelmeztető igaz története
Miért vonzódunk olyanokhoz, akik a szüleinkre hasonlítanak? – A szakértő válaszol
Kb. egy óra múlva érdekes dolog jutott eszembe, köszönhetően a saját magammal folytatott diskurzusnak. Egy szakítás után folyamatosan felidéződnek bennünk a régi szép dolgok, a kapcsolat biztonsága – és valamilyen oknál fogva az agyunk úgy érzékelteti velünk, hogy az volt a jó időszak. A kényelmes. A védelmező. Ellenben a mostanival, amit rossznak tart. Magányosnak. És aztán persze nem csoda, hogy rögtön eluralkodik rajtunk a búskomorság, hiszen hiába voltunk boldogok egykor, ha most már nincs így. De vajon miért van ez? Miért érezzük úgy, hogy egyedül lenni olyan szörnyű dolog, és miért vágyódunk vissza egy olyan kapcsolatba, amit valójában csak az emlékeink szépítenek meg?
