Az esetek többségében nem szeretek szingli lenni. Persze alapjáraton nincs problémám azzal, hogy jelenleg egyetlen pasi sem játszik főszerepet az életemben (meg úgy egyébként is, a saját forgatókönyvemben én vagyok az ünnepelt sztár), de azért időnként nem bánnám, ha betoppanna valaki az ajtómon.
Ha meló után nem a lakásomba indulnék el, hanem egy délutáni randira. Ha nem én nézegetném a kézen fogva sétáló szerelmespárokat az utcán, hanem kivételesen én lennék az egyik fél. Akkor végre biztosan rá tudnám venni magam a főzőcskézésre is, hiszen lenne valaki, aki miatt megéri órákon át forgolódni a konyhában. Csak néhány apróság, amit az ember akkor vesz észre, amikor már jó ideje nem volt szerelmes…
Az elmúlt néhány napban viszont egészen más gondolatok forogtak a fejemben, és büszkén kijelenthetem, hogy örülök az egyedülállóságomnak. De tényleg. És ezt nem csak azért mondom, hogy kívülről kiegyensúlyozott, független nőnek tűnjek, miközben titokban romantikus filmekkel és 24 órás álmodozással tartom magamban a lelket. Ugyan, valószínűleg be se fejezném a mondatot, de már lebuktatnám saját magamat, hiszen a füllentés sosem volt az erősségem. És hogy mi okozta ezt a hirtelen jött szemléletváltást? Nos, a középiskolai padtársam meglátogatott Pesten, és kiöntötte nekem a szívét a pasijáról.
Az első lépés a legnehezebb
Biztosan mindenkinek van legalább egy olyan barátnője, aki noha párkapcsolatban van, a beszélgetések nagyjából 95%-ában arról mesél, épp mi nem stimmel kettejük között. Mindig van valami apróság, amin civakodnak, vagy csinál valamit a srác, ami miatt aztán jobb esetben pár órás, rosszabb esetben több napos „némasági fogadalom” következik. Na, hát az én barátnőmet Andinak hívják, és már időtlen idők óta kapcsolatban van egy sráccal – aki mellett határozottan nem érzi magát boldognak. Ehhez pedig elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, amikor kimentem elé a Népligetbe, hogy elkalauzoljam az albérletemig.
Andit utoljára azon a vidéki osztálytalálkozón láttam, amin sikerült megbizonyosodnom arról, hogy az emberek személyisége teljesen megváltozhat néhány év alatt: Márk, a legelső szerelmem ugyanis szőke hercegből piavedelő tinédzserré alakult át. De inkább megpróbáltam pozitívan tekinteni a dologra, és elhitetni magammal, hogy ha Mr. Tökéletesből tökéletlen lehet, akkor ez bizony fordítva is megtörténhet. Szóval, Andi már a találkozón említett néhány problémát, amit hiába beszéltek meg a barátjával újra és újra, bumeráng módjára állandóan visszatértek hozzájuk. Akkor még ő sem szentelt túl nagy figyelmet a dolognak, hiszen maximum a képzeletbeli kapcsolatok tökéletesek – a való életben rekedt embereknek sajnos dolgozniuk kell a szerelmeken.
Csakhogy néhány hónap alatt a hegycsúcsról megindultak lefelé a lejtőn, és a vidám pillanatokat elkezdték leváltani a veszekedések – ahogy az olyan sok kapcsolatban lenni szokott. A telefonbeszélgetéseink során már nem hallottam azokról a szívmelengető gesztusokról (egy csokor virág, gyertyák az ebédlőben egy húzós nap után), amikkel Zoli teljesen és visszafordíthatatlanul levette a lábáról Andit. Pedig kezdetben csak erről szólt minden! Különös, de legtöbbször észrevétlenül változnak meg a dolgok: egy furcsa szokás, ami eleinte viccesnek tűnt, hirtelen idegesítővé válik. Az egész napos üzenetváltások eltűnnek, és már nem telnek el hosszú percek kettesben úgy, hogy szó nélkül merültök el egymás tekintetében. Arról a megmagyarázhatatlan, rejtett feszültségről nem is beszélve, ami folyton ott köröz a levegőben, csak épp azt nem tudjuk, miért. És sokszor csak azután vesszük ezt észre, hogy leomlott köztünk a kapcsolat képzeletbeli hídja, és nem találjuk az egymáshoz visszavezető utat.
Eredetileg szuper programtervvel készültem Andi kétnapos mini nyaralására, különösen azért, mert nagyon ritkán fordul meg a fővárosban. Termálfürdőzés, cukrászdázás, egy kis utazgatás és néhány pohár bor az egyik kedvenc báromban – határozottan karriert tévesztettem anno. Csakhogy a tervek hamar köddé foszlottak, miután az ajtón belépve Andi elárulta: Zolival csúnyán összekaptak indulás előtt, és még arra is alig van lelkiereje, hogy elsétáljon a kanapémig. Úgyhogy fejben gyorsan átszerveztem az elkövetkező 48 órát, amit magamban elneveztem a „Gondolatrendezés hétvégéjének”.
– Jövő héten lesz az első évfordulónk, és már egy ideje megbeszéltük, hogy megünnepeljük. Az se lett volna baj, ha egy szimpla mozizással és otthoni vacsival, csak csináljunk végre valami romantikusat, mint az elején. Erre ma közölte, hogy inkább tegyük át hétköznapra, mert szombaton bulizni mennek a haverjaival. Fontosak a barátok, de több időt tölt velük, mint velem. Arról nem is beszélve, hogy ha én nem keresem, akkor van, hogy nem is beszélünk egész nap, és fogalmam sincs, épp mit csinál, és hol van – mondta Andi megállás (és levegővétel) nélkül.
Tudom, mit gondolsz most, és bevallom, nekem is ez az egy kérdés jár a fejemben minden beszélgetésünk során: mégis mit csinálnak még együtt? De persze azt is tudom, hogy kívülállóként minden sokkal egyszerűbbnek tűnik; nem vagyok ott a boldog pillanatoknál, így nincs teljes belelátásom a kapcsolatukba. Abban viszont biztos vagyok, ha egy srác miatt stresszes vagy, folyton aggodalmaskodsz, és elfelejtesz nevetni… hát, az a pasi határozottan nem tesz boldoggá. És miért maradnál egy olyan kapcsolatban, ami elvesz a lelkedből, a személyiségedből, az életerődből? Mintha Andi olvasott volna a gondolataimban, kimondta azt, amit ilyenkor mindenki felhoz kifogásnak.
– De hát szeretem! Annyira máshogy indult, és én lennék a legboldogabb, ha minden visszatérne a régi kerékvágásba.
– Őszintén: szerinted lehet valaha olyan? Képes vagy minden bántó megjegyzést és rossz emléket kitörölni? Még ha meg is próbálnád, tudod, hogy mindenhez két ember kell.
Andi erre csak bólintott egyet, és közölte, hogy ideje témát váltanunk, és szórakozni egy kicsit. Talán mondanom sem kell, hogy ez maximum 10 percig tartott, és utána ismét visszatértünk Zolihoz. Persze ezzel nem volt az égvilágon semmi gondom, hiszen még színtisztán emlékszem azokra a hosszas telefonhívásokra, amelyekkel Andi tartotta bennem a lelket az én szakításom miatt. És én határozottan nem voltam egyszerű eset, úgyhogy duplán visszajár neki az együttérzésből!
Szinglinek lenni nem is olyan rossz!
A lélekgyógyítgatás, kibeszélés és az édességek segítségével szombat este már úgy éreztem, hogy hatalmas utat tettünk meg.
– Sokszor gondolkodtam már ezen. Miért maradunk benne egy rossz kapcsolatban? Miért hisszük azt, hogy bár a szerelmünk nem becsül meg minket, még ez is jobb, mint a semmi? – tette fel a kérdést, ami már az én fejemben is megfordult Ádám idejében.
– Az igazat megvallva fogalmam sincs. Talán félünk attól, hogy hibát követünk el. És persze reménykedünk, hogy egyik napról a másikra minden szebbre fordul. Pedig ha jobban belegondolsz; egy ilyen kapcsolat közben is, és utána is fáj egy darabig. A szakítás viszont csak utána rossz, amin az idő mindig segít.
– Tudom… Csak nem szeretnék egyedül lenni.
– Egyedülállónak lenni nem jelent azt, hogy egyedül vagy.
Hihetetlen, milyen bölcsek lettünk egy-két pohár bornak köszönhetően! Mégis, az alkohol ellenére is tudtam, hogy van némi igazság a gondolatainkban. Miután vasárnap Andi hazament a szüleihez (mert szüksége volt egy kis időre), nem tudtam másra gondolni, csak arra, milyen szerencsés vagyok. Egy igazi mázlista! Az életem alakulhatott volna teljesen ellentétesen is: tegyük fel, hogy nem szakítunk Ádámmal. Együtt maradunk, de valójában csak egymás mellett élnénk. Ott lenne az a sok stressz, bizonytalanság, bizalmatlanság – valószínűleg annyira kikészültem volna, hogy madárijesztőnek is túl rémisztő lennék.
Ehelyett itt vagyok: nem aggódom amiatt, hogy a pasim érzései megváltoztak. Bármikor elmehetek bulizni a legjobb barátnőmmel. És felvehetem a legbénább mackónadrágomat a világ legidétlenebb pólójával, hiszen úgyse tudja meg senki. Ha jobban belegondolok, az elmúlt egy évben nem is történhetett volna jobb dolog annál, hogy szingli lettem – még ha ezzel a kijelentéssel télen garantáltan nem értettem egyet!