– Ha azt hiszed, hogy anyáddal könyörögni fogunk neked, nagyon tévedsz! Gyere és egyél, mert utána indulnunk kell a munkába, s nem tudunk együtt vacsorázni…– mondta az apja kimérten, miközben próbálta lenyomni a kilincset.
– Nem vagyok éhes! Egyébként sem szeretem anya főztjét! – kiabálta ki, majd folytatta:
– Bárcsak ne lennétek, sokkal egyszerűbb lenne minden… Olvass még a témában
Kopogott a szeme az éhségtől, mire a szülei végre elmentek – apja pincérként, édesanyja takarítónőként dolgozott ugyanabban a szállodában. Hallotta amint kihajtanak a garázsból, a függönyt óvatosan félrehúzva pedig látta, ahogy motorjukkal elrobognak a sötétségbe. Anyja a pink kabátjában liánként simult apja hátához. ”Na, még ez is! Negyvenévesen rózsaszínben, mint egy tini!”– fortyogott tovább. Lement a lépcsőn. Az üres ház furcsa neszei mindig megrémítették, ezért bekapcsolta a tévét kiválasztva egy zenei csatornát. A konyhaasztalon megtalálta a vacsoráját: rántott pulykamell volt rizibizivel – a kedvence. Mellette apró cetlin anyja gyöngybetűi: „Morcoska! Jó étvágyat, légy jó, és ne duzzogj tovább! Vigyázz magadra, reggel találkozunk! Szeretettel ölel: anya, és apa.”
