„Ha szeretnétek, elengedtetek volna!” – gondolta, miközben jóízű falatozásba kezdett. „ De nem baj! Csak kerüljek el innen: a középiskolában úgysem ülhettek folyamatosan a nyakamon” – fogadkozott. A reklámblokk idejére csatornát váltott: a helyi tévéadón éppen az ő iskolájukkal foglalkozó riport ment. De nem sokáig: ugyanis rendkívüli híradóval szakították meg a műsort, amelyben egy balesetről számoltak be, ami alig tíz perce történt.
„Már megint valami szörnyűség” – nyúlt a távirányító után, de felpillantva megállt a keze a levegőben: ott feküdt a vizes aszfalton a két áldozat, egyikük kicsavarodott végtagokkal, másikjuk hason fekve a pink kabátjában, körülöttük rohangáló emberek. Jeges rémület hasított végig a testén. Az nem lehet, ő nem így gondolta, ilyen nincs, ez csak fatális félreértés, ilyesmi nem történik meg az emberrel… – zakatoltak a gondolatai. Idegesen nyúlt a telefon után.
– A hívott szám átmenetileg nem kapcsolható…– az édesapjáé is hasonló módon reagált a hívásra. Nem tudta mit tegyen. Elővette a malacperselyét, határozott mozdulattal a földhöz vágta, összeszedegette a biciklire összegyűjtött pénzt, majd taxit hívott. Magára kapta a kabátját, és csak úgy pizsamásan, papucsban leviharzott a lépcsőn. Olvass még a témában
– Nem késői ez az időpont, kisasszony? – mordult rá a taxis, mire ő visszatarthatatlan zokogásban tört ki. Nagy nehezen eldadogta mitől retteg, megadta a címét szülei munkahelyének, és megpróbált úrrá lenni az érzelmein.
