– Nem. ODA Te nem mehetsz el! – jelentette ki az apja, határozottan, és lezártnak tekintette a vitát.
– Kicsim. Még csak 14 éves vagy, ne siettesd a dolgokat. Neked még nem való az éjszakai élet – érvelt az anyja, miközben öntudatlanul a karján lévő színes tetoválást simogatta.
– Elegem van belőletek! Soha semmit nem tehetek az engedélyetek nélkül! Hogy vagytok képesek ilyenek, lenni! – üvöltötte, majd zokogva rohant be a szobájába. Hatalmas durranással csapva be maga mögött az ajtót.
„Még ők papolnak Nekem. Pont ők! A hosszú hajú huligán, és a szét–tetovált maca! ”– dohogott magában, de rögtön el is szégyellte magát. „ Akkor sincs joguk korlátozni! A többiek már két éve rendszeresen bulizni járnak – én meg itthon punnyadok egész hétvégén!” Egész nap nem ment le hozzájuk – még a vacsorát is visszautasította, magára zárva az ajtót.
– Ha azt hiszed, hogy anyáddal könyörögni fogunk neked, nagyon tévedsz! Gyere és egyél, mert utána indulnunk kell a munkába, s nem tudunk együtt vacsorázni…– mondta az apja kimérten, miközben próbálta lenyomni a kilincset.
– Nem vagyok éhes! Egyébként sem szeretem anya főztjét! – kiabálta ki, majd folytatta:
– Bárcsak ne lennétek, sokkal egyszerűbb lenne minden…
Kopogott a szeme az éhségtől, mire a szülei végre elmentek – apja pincérként, édesanyja takarítónőként dolgozott ugyanabban a szállodában. Hallotta amint kihajtanak a garázsból, a függönyt óvatosan félrehúzva pedig látta, ahogy motorjukkal elrobognak a sötétségbe. Anyja a pink kabátjában liánként simult apja hátához. ”Na, még ez is! Negyvenévesen rózsaszínben, mint egy tini!”– fortyogott tovább. Lement a lépcsőn. Az üres ház furcsa neszei mindig megrémítették, ezért bekapcsolta a tévét kiválasztva egy zenei csatornát. A konyhaasztalon megtalálta a vacsoráját: rántott pulykamell volt rizibizivel – a kedvence. Mellette apró cetlin anyja gyöngybetűi: „Morcoska! Jó étvágyat, légy jó, és ne duzzogj tovább! Vigyázz magadra, reggel találkozunk! Szeretettel ölel: anya, és apa.”
„Ha szeretnétek, elengedtetek volna!” – gondolta, miközben jóízű falatozásba kezdett. „ De nem baj! Csak kerüljek el innen: a középiskolában úgysem ülhettek folyamatosan a nyakamon” – fogadkozott. A reklámblokk idejére csatornát váltott: a helyi tévéadón éppen az ő iskolájukkal foglalkozó riport ment. De nem sokáig: ugyanis rendkívüli híradóval szakították meg a műsort, amelyben egy balesetről számoltak be, ami alig tíz perce történt.
„Már megint valami szörnyűség” – nyúlt a távirányító után, de felpillantva megállt a keze a levegőben: ott feküdt a vizes aszfalton a két áldozat, egyikük kicsavarodott végtagokkal, másikjuk hason fekve a pink kabátjában, körülöttük rohangáló emberek. Jeges rémület hasított végig a testén. Az nem lehet, ő nem így gondolta, ilyen nincs, ez csak fatális félreértés, ilyesmi nem történik meg az emberrel… – zakatoltak a gondolatai. Idegesen nyúlt a telefon után.
– A hívott szám átmenetileg nem kapcsolható…– az édesapjáé is hasonló módon reagált a hívásra. Nem tudta mit tegyen. Elővette a malacperselyét, határozott mozdulattal a földhöz vágta, összeszedegette a biciklire összegyűjtött pénzt, majd taxit hívott. Magára kapta a kabátját, és csak úgy pizsamásan, papucsban leviharzott a lépcsőn.
– Nem késői ez az időpont, kisasszony? – mordult rá a taxis, mire ő visszatarthatatlan zokogásban tört ki. Nagy nehezen eldadogta mitől retteg, megadta a címét szülei munkahelyének, és megpróbált úrrá lenni az érzelmein.
Amikor megérkezte,k nem érdekelte senki és semmi: szinte kisiklott a biztonsági ember kezeiből, kivágta maga előtt a szálloda ajtaját, és beviharzott az étterembe. Szemei lázasan kutatták a tömeget: végre megpillantotta az édesapját: éppen egy fiatal pár asztalához szervírozta a vacsorát. Szipogva rohant oda hozzá, szorosan átölelte a derekát, és egyfolytában egy mondatot hajtogatott:
– Nem gondoltam komolyan, nem gondoltam komolyan…