Eljátszottál már a gondolattal, hogy mi történne, ha holnap reggel egyszerűen megállna a rendszer, amiben élsz, és nem sürgetne semmilyen határidő vagy elvárás?
Ez a hirtelen jött szabadság elsőre talán hívogatónak tűnik a nagy sürgés-forgásban, de a csendben olyan belső hangok is megszólalnak, amiket a hétköznapi pörgés zajával igyekszünk elnyomni. Ezzel a csenddel pedig az emberek többsége – valljuk be – egyszerűen nem tud mit kezdeni.
A mai világban szinte bűntudatot érzünk, ha „csak úgy” vagyunk. A modern társadalom annyira a hatékonyság megszállottjává vált, hogy még a szabadidőnket is optimalizálni akarjuk: alvásmérő appokkal fekszünk, és bakancslisták mentén nyaralunk, mintha a pihenés is csak egy újabb kipipálandó feladat lenne. Pedig a létezés művészete pont ott kezdődne, ahol kikapcsoljuk a belső teljesítménykényszert – ehhez képest, ha nem termelünk semmi láthatót, azonnal haszontalannak érezzük magunkat. Olvass még a témában
Kifejezetten nehéz lett manapság „csak úgy” unatkozni
Próbáltad mostanában, hogy csak ülsz a metrón, és nem veszel elő sem könyvet, sem telefont? Vagy csak vársz a rendelőben, és nem a kijelzőt bújod? Én mostanában tudatosan figyelek erre, próbálom visszahozni az életembe ezeket az üresjáratokat, és őszintén kijelenthetem: erősen küzdök vele. Nagyon nehéz megállni, hogy ne nyúljak a zsebembe, már csak azért is, mert körülöttem mindenki elmerül a saját készülékébe.
Nem arról van szó, hogy vadidegenekkel akarnék cseverészni, de kifejezetten furcsa látni ezt a „kollektív transzot”, ahol mindenki menekül a jelen pillanat elől. Értem persze, miért van ez, én is sokszor lopva, a perceket kifeszítve próbálok egy kis olvasást beszorítani a napomba, csak hogy végre magammal lehessek. De mégis, hova lett az időnk? Miért tűnnek most annyival rövidebbnek a napok, mint régen?
Mivel a munkáim nagy része rengeteg kreativitást igényel, azt vettem észre, hogy egy idő után egyszerűen „elteltem”. Azonban ahogy vágyom a kikapcsolódásra, úgy vagyok képtelen megteremteni hozzá a szükséges feltételeket. Ha most választhatnék, mit csinálnék egy szabadnapon, nem biztos, hogy jó szívvel le tudnám tenni a voksom bármi mellett. Mintha minden program, minden hobbi csak egy ideig lenne kívánatos, aztán hamar elveszítené az izgalmát.
Ez a belső nyugtalanság mutatja meg igazán, mennyire elszoktunk a valódi pihenéstől: már a kikapcsolódást is ingerekhez kötjük, és ha az inger már nem elég erős, azonnal továbblépnénk.
A csendtől és az ingerszegénységtől való félelem egy modern népbetegség
Annyira hozzászoktunk a képernyők vibrálásához és a folyamatos információáramláshoz, hogy ha ez megszűnik, az agyunk gyakorlatilag elvonási tünetekkel reagál. Feszültek leszünk, dobolunk az ujjunkkal, keressük a következő ingert. Ezt különösen könnyű megfigyelni a gyerekeken, én a lányomon is látom: neki már az is „halálosan unalmas”, ami az én gyerekkoromban egy egész napos kalandnak számított volna.
A körülöttünk levő digitális zaj olyan magasra tette az ingerküszöböt, hogy generációs szinten felejtjük el, hogyan kell a semmiből, a saját belső csendünkből világokat építeni a fejünkben.
Pedig az unalom valójában egy értékes, várakozással teli állapot, a kreativitásunk előszobája (lehetne). Ha nem nyomjuk el azonnal egy újabb értesítéssel a kezdődő csendet, az elménk elkezd befelé figyelni. Ilyenkor bukkannak fel azok az ötletek, megoldások vagy elnyomott érzések, amiknek esélyük sem volt a felszínre törni a nagy zűrzavarban.
Lehet, hogy pont ez elől menekülünk ennyire megszállottan? Hogy mi van, ha a csendben rájövünk valamire, amit eddig sikerült elaltatni? De vajon meddig lehet ezt csinálni? Mikor jön el az a pont, amikor kollektív szinten mondjuk ki: elég, nem akarunk többet menekülni?
