Miért ragaszkodunk mégis ehhez az illúzióhoz?
Mert reményt ad. És a remény egy nagyon erős dolog. Azt az érzést adja, hogy nem vagy végleg benne abban, ahol most vagy. Hogy van egy jobb verziód, aki már ott van valahol a jövőben, csak még nem értél oda. Ez az illúzió ráadásul megnyugtató is. Csökkenti a bűntudatot, és egy kicsit visszaadja az irányítás érzését. Azt sugallja, hogy nem az a kérdés, hogy meg tudod-e csinálni, hanem csak az, hogy mikor kezded el. Csakhogy van egy pont, ahol ez már nem segít, hanem visszatart. Amikor a képzeletbeli újrakezdések helyettesítik a valódi lépéseket. A valódi változás ugyanis ritkán indul nagy, tiszta újrakezdésekkel. Inkább csendesen kezdődik. Egy döntéssel, ami nem tökéletes, nem látványos, csak egyszerűen megtörténik. Nem hétfőn. Hanem mondjuk kedden, délután, fáradtan. És talán pont ez a legnehezebb része. Elfogadni, hogy nem egy ideális pillanatban fogsz elkezdeni valamit, hanem egy teljesen átlagosban.
A „majd hétfőtől” nem a lustaság jele. Inkább annak, hogy szeretnél másképp működni. Hogy van benned egy kép arról, milyen lehetnél. És ez jó. Sőt, szükséges is. De a különbséget végül nem a hétfő fogja megcsinálni, hanem az a pillanat, amikor nem vársz tovább rá.
